A német kalóz-együttes sorrendben tizennegyedik, újkori történetét számítva második lemezének hozzáférését a Steamhammer/SPV kiadótól kaptuk, a hazai Hammer Music közvetítésével. Ennek közlését nem csupán a köszönetnyilvánítás miatt érezzük szükségesnek, hanem azért is, mert egy kedves laptársunk már több mint egy hónapja, hogy recenziózta a hivatalosan október 7-én útjára bocsátott anyagot. Bosszantó, hogyha az ember éppen a játékszabályok betartása végett kerül „versenyhátrányba”. A kifejezés amiatt került idézőjelbe, mivel ez egy tét nélküli verseny, de akkor is... Amúgy sok minden fog itt még idézőjelbe kerülni.
Miután kifüstölögtem magam, mint egy kalózhajó ágyúja a „tűz” vezényszó elhangzása után, térjünk a címben foglaltakra! Van valami édesen-komikusan bájos abban, amikor valaki három évtizeden át fáradhatatlanul és áhítatosan gyártja sajátos riffjeit, melyekkel azonnal elhelyezi magát a térképen, már a második másodpercben sem hagyva kétséget afelől, kivel állunk szemben. E gondolatok kíséretében csalt óriási mosolyt orcámra mindjárt az első nóta, a Soldiers of Fortune. Kifejezetten bosszant, ha valaki lenyúlja zenésztársa munkáját, de amikor saját dalával teszi ezt a muzsikus, az valami olyan, mint amikor Mr. Bean elesik a saját lábában. Ez pedig éppen a lemezt záró Bloody Islandet hallva jutott eszembe. A Running Wildéknál szokásos, befejező epikus mű ezúttal szinte teljesen megegyezik a ’92-ben hasonló funkciót betöltő Treasure Islanddel. De nem csak a cím hasonló.
Ígértem sok idézőjelet. Ha a Running Wildról van szó, a „reunion” szót is idézőjelbe illik tenni. A már évek óta takarék-üzemmódban pöfögő produkció végül a 2009-es wackeni fesztiválon búcsúzott el közönségétől. Talán két év sem telt el, amikor felkérték a csapat énekes-gitáros-mindenesét, a lemezborítókon Rock’n’Rolfként jegyzett Rolf Kaspareket, hogy egy RW válogatás-albumra írjon már négy bónuszszámot. Valami hasonló történt vele, mint egykor John Bon Jovival, amikor egyetlen film-betétdal írására kérték, és egy komplett lemezzel (Blaze of Glory) állított be meglepett megbízójához. Ugyanez a „szent lendület” szülte meg tavaly a Shadowsmaker LP-t, és máris itt ez a Resilient. Mindkét lemezt Rolf szinte egyedül játszotta fel (mindössze még egy gityós volt segítségére), így ebben a reunionban a német kalózkapitány legfeljebb, ha önmagával egyesült (fantáziákat kérjük becsukni). Emiatt tegyük igézőjelbe a „csapat”, „kalózhajó legénysége” és hasonló kifejezéseket! Nem mintha az eddigi végeredményeket befolyásolta volna más valakik jelenléte Rolfén kívül.
No és milyen ez a 2013-as végeredmény? Egész jó, pattogós lemezt kaptunk. Főleg azoknak fog tetszeni, akik valamilyen okból csupán most kezdik az ismerkedést a kalózmániás német „együttessel”. Mint régi követő, kénytelen vagyok kijelenteni: a Resilient aligha illeszkedik be az Under Jolly Roger – Port Royal- Blazon Stone – Pile of Skuls négytagú sorozat végére ötödik tagnak. Tulajdonképpen semmi mást nem hiányolok a dalokból, csak a refréneket. Gyönyörűen gömbölyödő, himnikus dallamok helyett – lásd Conquistadores, Uaschitschun, Under Jolly Roger (dal) – ezúttal be kell érnünk rendszerint egy-két odavetett szóval. (Talán épp az említett Bloody Island a kivétel.)
Viszont ezen felül a gitártémák „észidészisen” egyszerűek és ütősek – a Desert Rose esetében egyenesen csodásak! Az előtte elhelyezkedő The Drifttel páratlan párost alkotnak!
Igazságtalanok lennénk, ha elhallgatnánk: Rolf bácsit a lemez vége tájékán azért csak magával ragadja a kísérletező kedv! A Fireheart még pont olyan, mintha a Maiden egyes lemezéről ugrott volna a kalóz kapitány ölébe, de utána a Run Riot mintha nem is az öreg kontinensen, hanem az USA-ban született volna, legalábbis mintha ilyesfajta „géneket” hordozna. (A szörnyű címeket tudnám valahogy feledni.) A Down to the Wire szinte már-már „bluesos” téma – persze ide is szükségeltetik az idézőjel. Mert Rolfunk nem viszi túlzásba a zenei kirándulásokat. Mindegy, nem is ezért szeretjük! Merthogy szeretjük. A felsorolt hiányosságok dacára ez nem az a mítoszromboló fajta „reunion”.
