Megboldogult tini koromban meg voltam róla győződve, hogy a Bon Jovi-féle Livin’ on a prayer minden rock-dalok etalonja. Dickinson és Ronnie-James Dio voltak az én Pavarottijaim. Szívből utáltam a haverok által olyannyira favorizált thrash-féle irányzatokat. De akkor jött a Kreator! Az Extreme Aggression – Coma of Souls lemezpáros megjelenésekor megéltem személyesen a régi nagy igazságot: nincsenek műfajok, csupán jó és rossz zene létezik.
Ez onnan jut eszembe, hogy ugyanez a negyedszázados érzés melegedik fel szívemben, amikor Children of Bodomot hall(gat)ok. Extrém metal? Melodikus death? Kutya kemény power? Szerintem senkinek sem volt kedve eltűnődni e skatulyák jogosságán vagy jogtalan voltán, aki végigtombolta azt az egy óra húsz percet, amit a finnek a Pecsa Music Hall színpadán időztek.
Mert milyen egy rocker? Kit érdekel a megfázás? Így rekedten talán még autentikusabb lesz az együtténeklés Alexi „Wildchild” Laihoval. Kit érdekel a Németországba szakadt unokahugi, aki arra áldozta a péntek estét szűkre szabott magyarországi idejéből, hogy engem (?!) lásson? Különben is: pont Hannoverben lakik, mégsem futott még össze Rock ’n’ Rolffal (Running Wild), sőt, fel sem ismerné az utcán – csoda-e, ha ezek után minden érdeklődésemet elvesztettem iránta?
Így is késtem miatta. A Medeia már javában zúzott a félháznak. Sötét ló számomra ez a Medeia, hisz nem sokat szól róluk a média. Na, most jön az a rész, amit néhányak meg szoktak kommentelni: miért nem olyat küldünk koncertre, aki érti is, amit hall s lát? Írhatnám, hogy még hivatalos munkahelyet sem találni, ahol mindig a megfelelő ember van a megfelelő helyen. Másodszor meg ott van ez a besorolási nehézség. A szervezők ezzel a Mediával a death-vonalra erősítettek rá. Ha a zene amolyan spanyolviasznak tűnt is, ami az előadásmódot illeti: 2013-ban nincs két egyforma színpadi produkció. Itt pl a hátteret egy hatalmas, rózsaszín plüss-unikornis (!) biztosította. Elől pedig mindenki frontemberkedett: sokszor még a töltött galamb billentyűslány is, dologtalan időszakaiban, az est egyetlen női szereplőjeként előre jött egy kicsit uszítani a népet. Persze, ezt csak zárójelben említem, hiszen kizárólag szakmai szemmel néztem a produkciót. Viszont két dal kapcsán nehéz már többet írni.
Ezek után a lengyel-magyar barátság oltárán áldoztunk. Már a Decapitated beállását is ovációval fogadta a még mindig csak félház. A háttérben megjelent a zenekar a Morbid Angelére emlékeztető logója. Ezután autentikus, ám de baszott hosszú intro következett, majd nagy nehezen, a raszta hajú énekes vezérletével bevonult a csapat. Mivel az említett két nép barátságát inkább ápolni szeretném, a zenéről nem írnék semmit, főleg, így hozzáérthetetlenül nem. A lényeg, hogy a lent lévőknek tetszett. Egy kívülálló joggal hihette volna, hogy ők a főzenekar. (Mint ahogy egy más lapnak dolgozó fotós kollegával, pont az előző COB-on elő is fordult ez – a második előzenekar után szépen hazament.) Amit ötletesnek találtam az előadásban, az a rengeteg effekt használata, amelyek jól oldották az általam vélt monotóniát. De ha valaki szakértői véleményre kíváncsi, kérdezze inkább azon szépszámúakat, akik a buli végeztével a zenekar asztalához fáradtak cd-t vásárolni, majd dedikáltatni a zsákmányt.
Ezalatt – így, betegségtől megtörten – hiányoltam a büfé és az aréna-terem közt hajdan elhelyezkedő padokat. Úgy látszik, még mindig él az a tévképzet, hogy egy bizonyos keménység feletti zene híveinek egyszerűen nincs szükségük pihenésre egy több órás program időtartama alatt, két fellépő közti szünetben sem.
Szakértés ide vagy oda, szerintem az elkövetkezendő egy óra húsz percben bárki érezhette a különbséget, vagyis azt, hogy minden műfajt lehet közepesen, illetve kurva jól művelni. Már ha ugyanarról a műfajról beszélünk (ebbe ne menjünk még egyszer bele). Az előkészületek is beszédesek voltak. A dobszerkóra magyar lobogó került, ekkor az ily módon lekenyerezett nép képviselői a nézőtérről őrjítően hangos éltetésben részesítették az állítólagos rokon nemzet zenekarát. Időközben szépen megszaporodtunk: lapjával fértek már el/be az emberek. Elkezdődött a zörejekből összerakott, és ezúttal is marha hosszú intro. A 2003-as Sixpounderjével indított a csapat. A Living Dead Beat után az ilyentájt „elmaradhatatlan” Silent Night, Bodom Night következett, kifacsart ünnepi hangulatot varázsolva a csarnokba. Majd két dal támadott be egymás után a 2013-as lemezről: a címadó és Scream for Silent (a cím és a dal egyaránt zseniális!). Bár elvileg lemezbemutató turné közönsége voltunk, ezután már csupán a Dead man’s hand on yout hallgathattuk meg a legújabb dalgyűjteményről. Helyette inkább a múlt mélységes kútjába, illetve tavába tekinthettünk bele, például a Lake of Bodom „zenekar-himnusz” által ösztökélve.
Az előadás vizuálisan is nagyon rendben volt. A fény-show mellett mindezt a háttérvetítésnek is lehetett köszönni. A nonfiguratív pacák mellett-mögött-között időről időre repülőgép-műszerfal jelent meg, de főszerepet kaptak az új album (Halo of Blood) borítójára hajazó, behavazott finn tájat idéző képi effektek. Természetesen az Iron Maidenes Eddie felbukkanása óta „elengedhetetlenné” vált zenekari kabala-figura – jelen esetben a Nagy Kaszásra emlékeztető Roy – felbukkanása sem váratott sokat magára.
A szűkre szabott idővel – ráadással együtt egy óra húsz perc – sem volt bajom: szerintem pont akkor hagytuk abba, amikor a legjobban esett a „hami”. Így lesz szép az emlék – bár, ugye, a szépség kinek mit jelent. Nekünk ezt. Kedves gesztus volt Bodoméktól, hogy a ráadás In your face nótája alatt színpadra szólították az egyik előzenekar, a Meidia énekesét. Igaz, Magyarországon jobban ütött volna egy lengyel-finn és (lent) magyar találkozó. Ettől független ezen az estén minden nemzet jól vizsgázott.
