Megboldogult tini koromban meg voltam róla győződve, hogy a Bon Jovi-féle Livin’ on a prayer  minden rock-dalok etalonja. Dickinson és Ronnie-James Dio voltak az én Pavarottijaim. Szívből utáltam a haverok által olyannyira favorizált thrash-féle irányzatokat. De akkor jött a Kreator! Az Extreme Aggression – Coma of Souls lemezpáros megjelenésekor megéltem személyesen a régi nagy igazságot: nincsenek műfajok, csupán jó és rossz zene létezik.

Ez onnan jut eszembe, hogy ugyanez a negyedszázados érzés melegedik fel szívemben, amikor Children of Bodomot hall(gat)ok. Extrém metal? Melodikus death? Kutya kemény power? Szerintem senkinek sem volt kedve eltűnődni  e skatulyák jogosságán vagy jogtalan voltán, aki végigtombolta azt az egy óra húsz percet, amit a finnek a Pecsa Music Hall színpadán időztek.