Mike Patton egy igen megosztó személyisége korunk zenésztársadalmának. Sokan gondolják róla, hogy a túlzott manír, az exhibicionizmus túltengése beteges méreteket ölt. Aztán vannak olyanok is, mint jómagam, akik imádják, amit csinál. Mind lemezen, de főleg élőben ad egy olyan pluszt az előadáshoz, amit rajta kívül kevesen. Ami hab a tortán, hogy egy világhírű együttes frontembereként vált ismerté a világ számára, amit Ő olyan formán használt ki, hogy olyan zenekarokkal kollaboráljon és segítse ismertebbé válásukat, akiket én rettenetesen szeretek. Ilyen például az Isis vagy a The Dillinger Escape Plan. A FNM 1998-as feloszlását követően Patton beletemetkezett saját művészetébe. A Mr.Bungle féle elborultabb, kicsit túlzásba vitt avantgarde formáció első lemezét roppant módon tízeztem akkoriban.






KöszönTÖK minden tökrajongót! Nem tökölök tovább, megírom szerény (tökéletlen) kritikámat a tök-metál német nemzőinek tök új lemezéről! Nehogy azt mondja valaki: én csak a tökeimet vakarom! Tökre megijedtem, ahogy olvastam az előzetes nyilatkozatokat a tökéletesen kitaposott úton való további töktetésről, és még jobban, ahogy a tökös borítóra pillantottam. Huszon-valahány évvel ezelőtt szegény tököt még cowboy-szerkóba bújtatták, úgy lövöldözött, most meg harcban kiontott töklében tapicskolva hordozza a tökszínű zászlót. „Semmi változás; múltatok ugyanaz, mint jövőTÖK” – gondoltam a töklé keserű ízével számban.



Elkapott. Igen, kár is tagadni. Amikor megveszel egy lemezt, és tudod már előre, hogy jó lesz. Persze ez pár bandára egy ráhúzható kis jelmez. Tudod a Motörhead-től nem fogsz kapni, egy kísérletezős d’n’b-s cuccot, mint ahogy az AC/DC sem fog matek metalt játszani. Pontosan így voltam a Hatebreed-el is. Tudtam előre, hogy nem fogok csalódni, mert mi mást kaphatnék, mint kő kemény HC-t. Amúgy nem vagyok oda az ilyen zenékért, de valahogy ez a kis gyűlölt faj, még is közel áll a szívemhez, és marhára élvezem, amit alkotnak.
A 

