A jólértesültek és a nyitott füllel járók már tavaly tudhatták, hogy az ex-Newborn, ex-Bridge To Solace frontember Jakab Zoltán és a Nadir nyughatatlan gitárosa Czetvitz Norbert új projekten dolgozik. A Ghostchant névre keresztelt csapat némileg mégis váratlanul tavaly év végén először egy új dalt, január 12-én pedig egy teljes EP-t tett közzé Slaves címmel. Ez adta az apropóját beszélgetésünknek, mely a végén egy egészen meglepő irányt vett. 

Tavaly ilyenkor még, az azóta jobblétre szenderült Gorezone műsorának vendége voltál Zoli, és ott már szóba került ez a projekt, de akkor még nem árultál el semmit róla. Mikor fogalmazódott meg a Ghostchant alapötlete?
Zoli: Nagyjából 2012 nyarán jött az ötlet először, ha jól emlékszem. Norbival nagyon jó barátok vagyunk, elég sok időt töltünk együtt, legyen az koncerten, a kutyáinkkal, vagy Újpest-meccseken és úgy gondoltuk, hogy jó lenne már egyszer együtt is zenélnünk. Úgyhogy megszületett a zenekar, Norbi felrántott pár ötletet gyorsan házilag, aztán elkezdtünk azon gondolkozni, hogy milyen módon tudjuk ezt tényleges, végleges formába önteni. Hosszú folyamat volt, bár a négy dalból három is közel másfél éves!

Vendégként - a Bridge To Solace, House Of The Dying Sun című lemeze után - néhány zenekar dalaiban felbukkantál, de igazából nem voltál túl aktív zenei területen. Csak a megfelelő lehetőségre vártál vagy teljesen spontán jött elő a dolog?
Zoli: Azt hiszem azok az idők lejártak, hogy az én zenei pályafutásom a megfelelő lehetőségekről szóljon. Nem gondolkoztam túl sokat ezen, sőt leginkább az járt a fejemben, hogy nekem már nem nagyon lesz zenekarom. Az ötlet spontán adta magát, mivel a mai zeneipari taposómalomban én nem szeretnék részt venni úgy, ahogy anno a Bridge To Solace tagjaként részt vettem. Ez egy baráti dolog volt, ami először Norbival csak kettőnknek szól, amit aztán félig-meddig rendes zenekarrá fajult, haha. Ezt a zenekart szeretném megtartani egy igazi öntörvényű zenekarnak, ahol nekünk senki más, sem közönség, sem koncertszervezők, sem lemezkiadók nem diktálhatnak semmilyen tempót. És ezzel nem csak én vagyok így szerintem a bandából. Ez a szépsége az egésznek. Nyilván tudjuk, hogy a lécet elég magasra raktuk az első kiadvánnyal, így valahol mindenkinek lesz elvárása velünk szemben, amit köszönünk is szépen, de a Ghostchant úgy fog mindig is működni, ahogy és amikor jónak látjuk. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének komolyabb terveink, de bohóckodni sem állunk be a sorba a többi zenekar mellé.

A zenekar tagjai hogyan verbuválódtak össze? Milyen zenei koncepció mellett tettétek le a voksotokat?
Zoli: Először úgy voltunk ezzel, hogy vagyunk ketten, Norbi feljátszik mindent a dob kivételével, nyilván valami jófajta kölcsöndobosban gondolkoztunk. Aztán kitaláltuk, hogy akkor viszont próbálni is kéne, nem csak otthon zenélni, így összehoztunk egy próbát, ahova én lehívtam Mátét az Idoruból, illetve Norbi javasolta, hogy az akkor még a Nadirban is basszusozó Daninak szóljunk, aki egy kiváló zenész, hogy legalább a próbán halljuk, hogy mit akarunk. Az első próba után Máté mesélte Bignek, hogy milyen zene lesz ez, aki egyből ráharapott és megkérdezte, hogy jöhet-e. Mi meg persze igent mondtunk, én különösképp örültem ennek, mivel Big nagyon régi barát, akivel turnéztunk is együtt a Newbornban.
Norbi: zeneileg adott, amit idáig csináltam és szerettem volna valami gyorsabbat, vadabbat. Megnéztük, hogy mi az ami közös, de Zolival eléggé egy rugóra jár az agyunk és adta magát az egész, nem kellett különösebben szenvedni. Annyira mi vagyunk ez, mindkettőnknek bejön az a zene, amit játszunk. A nyers zenével szerettünk volna a sok túlsterilizált szarnak is üzenni. Mindenféle mesterkéltség nélkül fel akartunk venni pár sötét hangulatú, gonosz, durva dalt.

Olyan félinformációkkal rendelkezem, hogy ez az EP egy sorozat első része és szövegileg mindegyik más mondanivaló köré épülne. Jók az információim? Ebből nyilván adódik a kérdés: hamarosan lesz folytatás?
Zoli: Jók az információid, de neked általában mindig haha. Négy EP-t szeretnénk, valószínűleg mindegyiket négy-négy dallal. Mind a négy EP egy-egy központi témát veséz ki. Folytatás lesz, hogy hamarosan-e, azt csak reméljük, mindenestre jól esik csinálni, úgyhogy idén még egy EP biztosan kijön, Norbi és Big már agyalnak a témákon, egy szöveg teljesen kész van, de többet nem szeretnék most lelőni mielőtt nem haladunk egy kicsit jobban előre.

Jó, nem szívóskodom tovább :-) Norbi, most pontosan hány zenekarban, projektben zenélsz? Ezt csak azért kérdezem, mert sokszor úgy tűnik, mintha egész évben dolgoznál valamin.
Norbi: Most ugye a legfrissebb a Ghostchant, nagyon elégedett vagyok ezzel, amit csinálunk. Nekem ez ugyanolyan örömzenélés, mint minden más projekt, amiben részt veszek. Annyira adta magát, hogy Zolival ezt csináljuk és az egész társaság nagyon jó és nagyon örülök, hogy ezt összehoztuk. Ezek mellett az új Nadir EP alig több, mint egy hónapja jött ki, amivel megintcsak nagyon elégedett vagyok, egy jubileumi, nagyon átfogó anyagot tudtunk szerintem letenni A Lasting Dose of Venom képében. Aztán persze van még az Our Existence Is Punishment, amivel egy kicsit foglalkozhatnánk többet, mivel a három projekt közül ez az, ami a legkevesebb emberhez ér el, nyilván a stílus nem könnyen befogadható, haha. Itt is tavaly jött ki egy lemez, a Second Stage of Grief, ami a második a sorban. Nekem fontos, hogy mindig zenéljek, én ezzel lekötöm magam, így kapcsolódok ki és nagyon élvezem mindhárom zenekar minden percét.

A dalok maguk, hogy születtek? Kire, milyen feladatok hárultak? Hol készültek a felvételek?
Norbi: Megcsináltam pár demóverziót Szabi, a Nadir dobosának segítségével. Aztán a teljes tagság nekilátott, hogy ezeket a dalokat a végleges formájukba öntsük, ehhez persze kellett jópár próba, sok ötletet átalakítottunk, meg persze Big is belerakta a maga ötleteit, így azért jócskán átalakult pár dal, bár a vázuk szinte ugyanaz, mint megszületésükkor volt. A Devoid/Disposed amúgy például Big dala, eredetileg egy levezetője lett volna a Shardsnak, de Zoli javaslatára önálló életre keltettük. Ebből is látszik, hogy itt a dalszerzési folyamatban mindenki aktívan részt vett. A dobokat meg az éneket vettük fel stúdióban, Szabó Lacinál, a Tonitrus stúdióban, a dobfelvétel elég gyorsra és hirtelenre sikeredett, mivel hónapokig nem történt semmi, majd gyorsan beugrottunk Lacihoz és több óra próbálás után felrántottuk. Így szerintem ez egy nagyon jó élő és spontán élt ad az egésznek. A gitárokat házilag vettük fel, hála a The Southern Oracle-gitáros Tóth Gábornak, aki egy igen komoly felszerélst adott nekünk kölcsön, majd Zoli nekilátott a stúdióban a négy dalnak, amelyek három alkalom alatt el is készültek. Az egészet a végén Szabolcs keverte és masterelte, mivel vele együtt zenélek a Nadirban és és az Our Existence Is Punishmentben is, adott volt, hogy ő az emberünk. Szabolcsban maximálisan megbízok, a többiek is, elképesztően profi, alapos és maximalista ember, ráadásul a másik két banda anyagaival szerintem elég komolyan odatette magát. Nem is szeretnénk mással dolgozni.

A 4 dalos EP kazettán beszerezhető egy letöltő kinkkel együtt, 50 darabos limitált példányban, amiből, ha jól tudom már alig van, a világ minden tájáról érkezett megrendelés. Zoli ez a Te zenei múltadnak köszönhető? Terveztek még egy adagot ezekből a kazettákból?
Zoli: Szerintem nem kell ahhoz hardcore punk múlttal rendelkezni feltétlenül, hogy kazettát csináljon egy banda, mivel Norbiék is anno sokat kazettáztak a Dark Clouds / Nadir révén. Norbinál találtunk olyan Dark Clouds kazettát, hogy sírtunk a röhögéstől. Igazából azon gondolkoztunk, hogy valamilyen szinten szeretnénk kézzelfoghatóvá tenni az anyagot, amellett, hogy ingyen mindenki letöltheti. A CD-kkel különösebb gondunk nincsen, de úgy gondoltuk, hogy ez csak jobban passzol hozzánk. Több kazettát nem szeretnénk, ugyanis gőzerővel dolgozunk azon, hogy egy 7 colos kislemezen kihozzuk az anyagot, minél hamarabb! Viszont a további kiadványainknál szeretnénk természetesen újra visszahozni a kazettát.

Kizárólag stúdióprojektként tekintetek a Ghostchant-re, vagy előbb utóbb koncert-kompatiblis is lehet a zenekar?
Zoli: Annak indult, de igazából szeretnénk játszani is. Ehhez persze kell még több dalt írnunk, mivel négyszámos koncertet adni kicsit hülyeség lenne, haha. Viszont ahhoz, hogy színpadra álljak, mind fejben, mind fizikálisan olyan állapotba kell kerüljek, hogy ez ne bohóckodás legyen, hanem szeretnénk a felvett zenénk hangulatát a világ legsötétebb, legpokolibb koncertjeivel visszaadni. Ezzel kapcsolatban is van már minimális ötletelés, de ez persze még a jövő zenéje. A többiek is elfoglaltak sok projekttel, így legkorábban az év utolsó negyedében látom a reális esélyt arra, hogy koncertezzünk, de minden tőlünk telhetőt megteszünk, mert ezek a dalok sokat jelentenek nekünk és szeretnénk élőben is elnyomni őket.

Milyen az általános fogadtatása az Ep-nek?
Zoli: Eddig nagyon jó. Mindenhonnan pozitív kritikákat kaptunk, nem mintha összetörnénk magunkat azért, hogy valami internetes megfejtőnek mit jelent az a zene, amit mi örömmel csinálunk. De egyelőre az általános visszhang jó, elég sok helyről érkezett rendelés Japántól kezdve Skócián át Németországig. A kazetták amúgy most, az interjú készítése közben fogytak el teljesen, gondolom tetszik az embereknek, haha.

Egyéb zenei projektekkel milyen terveitek vannak 2014-re?
Zoli: Nekem nyilván semmi, mert ezen kívül szerencsére nem vagyok több zenekarban, viszont Norbiéknál az A Lasting Dose of Venom hamarosan megérkezik egy nagyon limitált, 150 példányos 10” bakelitlemezen. A többiek egyéb terveiről őket kéne megkérdezni, de Norbiéknál tuti lesz az év második felében új Nadir anyag is.
Norbi: Daniék bandája, a Planet Void is kijön elvileg valamivel az idei év során.

Hogy látjátok az elmúlt pár évben milyen irányba mozdult el a hazai keményzenei színtér?
Zoli: Van egyszer az, hogy van pár nagyon jó zenekar. Mindegyik színtér minimum egy jó bandát fel tud mutatni, viszont ha alaposabban körülnézünk, hogy melyik színtéren melyik banda jó, akkor ott már komoly gondok vannak. Ott a death metal Kill With Hate, vagy a Gutted vagy ott a Magma Rise, a Wall Of Sleep a doom színtéren, vagy bármelyik projekt, amiben Makó Dávid barátom énekel - mi a közös ezekben? Mind egytől egyig zseniális bandák, de a tagok nem fiatalok. Van pár jó fiatal zenekar szerintem, de ezt az interjút nem arra szeretném használni, hogy ezeket nyomjam, viszont ők a kivétel, amelyek erősítik a szabályt. Az itthoni zenei kultúra úgy van elbaszva, ahogy. Belterjes, lejárt szavatosságú, mindenféle mélyebb, tartalmasabb mondanivalót mellőző bandákkal van tele a padlás. Szegényesek a fesztiválprogramok, ugyanazt kapja mindenki hosszú hosszú évek óta. Azok a zenekarok, vagy szervezők, akik KICSIT is próbálnak szembehugyozni az árral, folyamatosan szívnak. Az igényes, korszakalkotó zenekarokra, amelyek külföldön nagy tiszteletnek örvendenek, itthon igazából egyáltalán nincs igény. Az, hogy egy Scott Kelly és Mike IX Williams féle Corrections House a Dürer kistermét sem tudja megtölteni (csakúgy, mint egy COC, egy Eyehategod, egy Shai Hulud) az egy rettenetes szegénységi bizonyítvány, amit kiállít magáról ez az ország. Most erre többféleképpen reagálhatsz. Vegyük az én példámat: csinálok egy post-Bridge To Solace utánérzetű bandát, esetleg összeverbuválok 3-4 gyereket, akivel esetleg lehetne bohóckodni, vagy csinálok egy Ghostchantet, hogy szembemenjünk az árral és egy markáns véleményt tegyünk le. És ez nem csak a zenei színtérre érvényes vélemény persze. A fiatal zenekaroknál tökéletesen adott minden, vannak profi hangszereik, van csinos Facebook-oldaluk, egyre több itthon a jó stúdió, viszont ebben a rommá digitalizált világban, gyakorlatilag minden tehetségtelen ember tud legalább egy elfogadható hangzású dalt összebarbárkodni, hogy aztán azt kirakják bárhova, Facebook, Bandcamp, Youtube. Minden sarkon születik valami olyan banda, amelyben van legalább egy olyan tag, aki úgy gondolja, hogy ő anélkül hivatott bármire, hogy kijárta volna a zenei ranglétrát. És most nem azt mondom ezzel, hogy itt keményen betonozni kell (persze tegyük szívünkre a kezünket, a kemény munka kötelező), és ne kapjon utat egy fiatal tehetség, de elképesztő szintű fogalomzavar van az országban, a zenei színterek több részén is.

A nagy számok törvénye alapján azonban jó esély van talán megtalálni a gyémántot is, nem?
Zoli: Igen, de ahhoz meg persze bejön az egyéb kultúrfaktor, azaz elkezdhetjük boncolni azt, hogy azok, akik zeneileg igénytelenek, miért azok? Kevés a meghatározó zenei média, nincs véleményvezér keményzenei újságíró az országban, nincs pénz, satöbbi.
Norbi: Én azt is megértem, hogy sok tehetséges embernek ezt a fertőt látva egyáltalán nincs kitartása. És ezért nem is lehet haragudni rájuk. Milyen példát látnak?
 
Mi kellene ahhoz, hogy ez változzon?
Zoli: Szerintem az, hogy első körben mindenki kiegyenesedjen. Csakúgy, mint a hazai társadalom egyéb szegmenseiben, itt is megy az állandó mutyi, az állandó képmutatás, seggnyalás és helyezkedés. Egy erősen véleményes országban élünk, komoly gondokkal kell az átlagembernek szembenéznie, ez papíron, főleg a mi vonalunkon elvileg ki kellene termeljen egy rakat zenekart, amelyik elmondja, hogy mi a baja a világgal. És nekem ne jöjjön senki azzal, hogy csak és kizárólag hardcore punk zenekarok beszélnek ilyen dolgokról, mert jócskán megtalálható a metálban is azon bandák száma, akiknek markáns véleményük volt, van. Viszont ebben az országban annyira komoly ostobaság és sötétség honol, hogy abban a pillanatban, hogy neked van egy markáns véleményed, akár legyél te magánszemély, akár egy zenekar, neked onnantól kezdve harangoztak. Itt senki sem szereti azt, akinek van véleménye. Mert a vélemény egy olyan dolog, hogyha azt kimondják, utána nagyon sokaknak el kellene kezdeni gondolkozni azon, hogy "nekem mi a szerepem ebben?" Mitől lehet ez jobb? Mit tehetnék ÉN, hogy jobb legyen a körülöttem levő világ. És persze megint nemcsak szigorúan a zenei világra értendő. És itt visszakanyarodtunk ahhoz, hogy miért gondolom én úgy, hogy több, mint három év után zenekart csináljak. Én el akarom mondani kendőzetlenül, ha valami nem tetszik, ahhoz már rég hozzászoktam, hogy mind a Newborn, mind a BTS révén jöttek csőstül a hatalmas megfejtők, akik csak úgy köpködtek, mert mindkét zenekarnak markáns véleménye volt a körülöttünk lévő világról. Ahhoz, hogy ebben az országban nemcsak zenei, de szélesebb értelemben vett szinten is komoly változások álljanak be, radikális mentalitásbeli változásokon kell az embereknek átmenniük. Az pedig itthon évtizedek óta kódolva van, hogy kussolj, lapíts és helyezkedj. Mindenki félti a szarból összekuporgatott semmijét. Persze ez valahol érthető is. Igaz, a tükörbe mindenkinek magának kell belenézni.