Öröm látni, és még nagyobb öröm hallani, hogy a közvélekedésben élő maradiságunk ellenére, eszméletlen retró-hangzású rockzenekarok leledzenek Magyarországban - az Ivan and the Parazol előtt már évekkel pusztította a pincéket (óh beh miért csak azokat?!) az Ozone Mama, Audio Love Nation, The Killingscreens... talán legtöbbször mégis a már 3. nagylemezéről megint egy (sőt, a Sister Sludge mellett eddigi legjobb) nótájukhoz klipet kihozó The Trousersről lehet hallani. Aki meghallgatja a Fear of the Cityt, pedig arra is rájön, miért, amint verdesni kezdi az ütemre kedvese hátsóját. Kőváry Zoli frontember úr mesélt is a klip születéséről.
Szerintük.
RS: Honnan jött a klip ötlete, miért pont élőfelvételeset nyomtok az imidzsvideók korában?
Kőváry Zoli: A koncertklip mindig is fontos lesz egy igazi rock and roll zenekar számára, hiszen abból látszik, hogy milyen a banda akció közben, még akkor is, ha maga a hang nem koncertfelvétel. Én mindig imádtam a koncertvideókat, például gyerekként megőrültem a GNR Paradise City-jéért, ezek azok a videók amit szerintem sohasem lehet megunni. A koncert klip a vágásokkal meg a plusz beletett képsorokkal mindig pörgősebb, izgalmasabb tud lenni, mint egy „szimpla” élő felvétel. Ezért is raktunk bele mi is ilyen snitteket, például a koncert előtti pakolásról, más koncertek backstage-felvételeiből, utazásokról. Emiatt bukkan fel például Gábor Andris és Tiszai Vivi az Ozone Mamából, mert az a képsor akkor készült, amikor együtt játszottunk Csehországban. Ezeket a felvételeket a dobosunk, Csészi rögzítette.
RS: Milyen koncertélmény volt, amin készült, és milyenek voltak Peter Hookék?
KZ: Az A38-on nagyon szeretünk játszani, gondolom mások is így vannak vele... Ez a koncert 2013 március 25.-én esett meg; az akkori koncertszervezőnk, Zsolt állt kapcsolatban a hajó szervezőivel, akik felhívták, hogy lesz ez a buli. Természetesen nagyon örültünk, hogy világsztár előtt játszhatunk, mert ugyan nem mondhatnám, hogy a Joy Division a legnagyobb példaképünk, de ismerjük és nagyra tartjuk. A 2001-es New Order albumot, a Get ready-t viszont kifejezetten imádtam a 60 miles an hour-ral meg a Crystal-lel. Peter Hook zenészei nagyon közvetlenek voltak, gratuláltak nekünk a buli után, Hooky távolságtartóbb volt. Ezt az estét sosem fogom elfelejteni, azért sem, mert óriási havazás volt, és amikor hazaértem éjszaka, ott várt egy levél a mail-emben Nicke Andersson-tól, hogy küldjem a felvételt, most van ideje felnyomni a szólót a Real deep groove-ra.
RS: Milyen klipet/újdonságot várhatunk tőletek legközelebb?
KZ: A Nicke-s dalra mindenképp szeretnénk még idén csinálni egy video-t, amiben sok animált, effektelt, vagy rajzos dolog fog szerepelni, például Nicke szólórészét így akarjuk megoldani. Erre ő már igent is mondott, azzal a kikötéssel, hogy – érthető módon - látni akarja, mielőtt megjelenik. A terv az volt, hogy Simon Tibor festő és filmes barátom, aki például az első lemezborítónkat és az első videoklipjeinket (In another time, Blood for you) csinálta, San Franciscoban forgatna hozzá alapanyagot, mivel ő ott él, és aztán össze is rakja a klipet. Sajnos később jelezte, hogy mégsem tudja elvállalni, ezért most mást fogunk kitalálni. Ez az anyag nyárig el kell, hogy készüljön, mivel ősszel már a negyedik albumot beharangozó kislemezt fogjuk megjelentetni.
Szerintünk:
A Fear of the City kimeríti a tisztes iparosmunka fogalmát. Az élőklipeknél csak egy fokkal jobb élő+bevágásos klipet feldobja a fekete-fehér látványvilág, és az amatőr turnéfelvételek váltakozása a profi élővel is elevenebbé teszik a végeredményt - főleg az utóbbiban vannak remekül elkapott részek, egy-egy természetes mosoly, egy taglejtés, amit egy stáb előtt lehet, nem látnánk megvillanni. Egy igazi, ízig-vérig rockzenekart látunk, akik nem pózolnak, se a színpadon, se a kamerának, még sincsen akkora pofájuk, hogy kitakarja a halszemet. (És igen, ennek 2014-ben Magyarországon külön örülni kell.) Mindezt úgy, hogy végig rádió- és hallgatóbarát marad a szám, AC/DC, GNR, Hellacopters és Gluecifer-lemezeink legjobbjait idézve marad önjogú, saját nóta. Különös dicséretet érdemel a profi vágás: tökéletesen követi a szám dinamizmusát, intenzív és eleven, nem unatkozunk egy pillanatig sem. A végén az alagútból kievezés másodpercenként tördelt összefésülése a szám tetőpontjával külön órát érdemelne filmszakon. Sajnos a fények, vagy inkább a fényerők kiegyensúlyozatlanok: a szám java a kelleténél sötétebb, a végén meg elkezdjük az epilepszia előízét érezni a szánkban. Na meg, ha már imidzs/live klip, lehetett volna benne több eszeveszettség, több ökörség, "mered-e?" pillanat és rítus a Trousers mindennapjaiból, engem legalábbis egy szem star trek szemcsi nem vadít meg... De ez legyen a legnagyobb baj. A dal maga pedig iszonyat ütős, egyszerűségében és rétegzettségében (női vokál, csörgő, orgona, szólók, sej!) nagyszerű rockopusz. Simán el tudnám képzelni számos legendás világhírű rockzenekar elé.
És nem csak a backstagebe.
SUMMA
Ha Nadrágék ezután végre-valahára jól megkomponált SZTORIJÚ, és NEM "élőben játszunk tökösen" forgatókönyves klipeket kezdenek nyomni... na meg ha minden számukban benne lesz ez a hév, és MÉG több megvadulás... akkor nem tudom, mi állhat útjukba. Vegyétek be a hazai rockfesztiválokat (akár lebuzi-indieznek egy frizkó meg egy sál miatt, akár nem!), a Müpát és a világot, emberek; ez után a szám után elhiszem, hogy azon hazai zenekarok közé tartoztok, akiknek ez se lenne lehetetlen.
~
Legközelebb az oly régóta hallgató JAMIE WINCHESTER-rel közösen örvendeztethetnek meg (főleg ha rockerasszony vagy) itt és ekkoron:
https://www.facebook.com/events/628424313871972/
~
by Nemesúr
