Szeginy Trouserséket nem foglalkoztatja úgy agyon a popszakma, mint anno, sem úgy, mint kéne. Pedig ez az a zene, ami még be is előzhetne a Petőfi műsorsávjába, ami épp hogy nem apurokká cseperedett, és az egykori indies britpop-softrocktól eltalált a rock'n'roll (és nem a magyarosan kisstílű, megalkuvó 'rákenró') nyugati, borostásabb végéig. A borostája pedig hangosan serceg, de egyáltalán nem szúr: megcsinálták a kontinens talán legjobb motorosrock albumát idestova évekre.

Igen ám, csak tették ezt egy olyan térségben,
ahol a mocisbandák nem trúk, 
a rockkultuszunk meg nem jenki...

A Black Moon Spell az az album, ami valszeg első hallásra felcsesz, idegesít, mégsem akarod majd kivenni a lejátszóból, és nagyjából a 2. szám közepére hátradőlsz, amikor pedig vége, módszeresen elszomorodsz. Minden, ami romantikussá tette a rock'n'rollt 1965 és 1980 között, itt, ezen a szent lemezen keveredik össze és böfögődik vissza brutális echókon, az önirónia és önparódia határán egyensúlyozó szövegeken és nyávogó éneken át, popzenévé NEMgyalázva, hanem magasztalva! Kyle Thomas nagyot alkotott a Black Moon Spellel, és letette végső voksát a minimalista, feel-good rock (avagy, ahogy ő mondaná, A Rock) mellett. Olyan, mint a Misfits, csak cukibb; olyan, mint a Ramones, csak lazább. Egy egyszer s mindenkorra 20 éves ősrock'n'roller esszenciális önarcképe a Black Moon Spell - viszont neked, kedves Hallgató, nem muszáj mély fejtegetésekbe bocsátkoznod hallgatása során, mint nekem.

Csak rázni a csípődet, vizezni a sört, áthívni a lányokat és befűteni a bongot.
Hiszen ez a zene ezért él.

A WOLFENSTEIN: New Order kreatív/PR-stábja, a Machine Games a fiktív Neumond Recording Company alakjában (Újhold! mert szeretünk a Holdra szállásunkkal dicsekedni, ugye, nácikák?) olyasmit művelt, amire a játéktörténelem során még nem volt példa: megteremtett egy teljes fiktív kiadót katalógusostul, ezt az arche-árja slágergyárat, és egy teljes lemeznyi jampi-náci dalt is összehozott, amik groteszk aláfestést szolgáltatnak egy olyan világ vérgőzös, egyszemélyes szabadságharcához, amiben a nácik nyerték a II. világháborút, és leigázták, bekebelezték a nyugati (...és keleti ...és északi...) civilizációt. A színvonal és az atmoszféra döbbenetes, a vendégzenészek kitettek magukért, mintha csak MachinenGeweher 1960-asokat tartottak volna a fejükhöz. És minden elkészült szépen flottul időre, ahogy a Führer megkívánta. 

A Neumond kínálata igazi bűnös élvezet... nem csak a retro rock vagy (urambocsá) a Birodalom szerelmeseinek! Villámkritikánk következik a sosevolt nótákból, mielőtt még megtalálna minket néhány Übersoldat Mistkerl.

Öröm látni, és még nagyobb öröm hallani, hogy a közvélekedésben élő maradiságunk ellenére, eszméletlen retró-hangzású rockzenekarok leledzenek Magyarországban - az Ivan and the Parazol előtt már évekkel pusztította a pincéket (óh beh miért csak azokat?!) az Ozone Mama, Audio Love Nation, The Killingscreens... talán legtöbbször mégis a már 3. nagylemezéről megint egy (sőt, a Sister Sludge mellett eddigi legjobb) nótájukhoz klipet kihozó The Trousersről lehet hallani. Aki meghallgatja a Fear of the Cityt, pedig arra is rájön, miért, amint verdesni kezdi az ütemre kedvese hátsóját. Kőváry Zoli frontember úr mesélt is a klip születéséről.