Az Asia zenekar valami olyasmi szerepet tölt be a rock muzsika egészének világában, mint a magyar zenei életben az LGT. Tehát egy un. supergroupot, mondhatnánk rock világválogatottat sejthetünk a név mögött. S valóban: a tagok már az Asia nyolcvanas évek elejére tehető megalakulása előtt bizonyítottak olyan csapatokban, mint a YES, a Uriah Heep, a King Crimson vagy az Emerson, Lake and Palmer. Sok-sok tagcsere után a 2008-es Phoenix lemezzel állt újra hadrendbe az alapító felállás, és 2012-ig három, jól teljesítő albumot szállítottak le a dallamos sláger rock rajongóinak.
Idénre a „szupergrupság” kissé megtört: a hiper-energikus kisöreg, Steve Howe gitáros visszatávozott anyazenekarába a YES-be, helyébe egy Sam Coulson nevű (számomra legalábbis) ismeretlen ifjú úr lépett, aki jóval fiatalabb, mint maga az együttes.
Az idáig kortalannak tűnő társulástól azt hiszem, joggal vártam el az eddigieknél is több lendületet. Ne adj’ Isten azt is, hogy Howe visszafogott játéka után a vérfrissítést jelentő „fiúcska” keményen odapörköl gitárjával a mit sem sejtő törzs-rajongóknak. De ez az álom már az előzetesen nyilvánosságra hozott Valkyrie klippnél szerte foszlott. „Nem baj” – gondoltam még ekkor. Van abban valami fantasztikus, hogy egy ilyen veterán csapat meg képes még újulni – a megújulás irányának vektora szinte mellékes. Feltalálták a szimfonikus popzenét – na és?
Még az egyébként – elnézést a súlyos tiszteletlenségért – „hasábfejű” John Wetton (basszusgitáros-énekes) is harminc évet fiatalodott korszerű körszakállának köszönhetően, ahogy görög istenként pózol a tengerparton. A dal pedig éppen az, melyet meghallva egyes elvont ízlésű ’stationös kollégák Guantanamot emlegetnek (mármint, hogy ezzel a szerzeménnyel biztosan vallomásra lehetne bírni az ott őrzött foglyokat).
Mégis, a Valkyriet alapul véve azt gondoltam, a „guantanamózok” végre megkapják a magukét. Ha Wettonék a rockot sutba is vágják, kapunk legalább egy igényes pop-albumot. Nem tudhattam, hogy a klipp által a lemez egyértelmű csúcspontját ismertem meg, és a többi szerzemény még ehhez is úgy viszonyul, mint a Csomolungma a Német-Alföldhöz. Több, mint gyanús volt a kezdőnótát követő címadó két és félperces (!) szinti-introja, hogy azután négy és fél perc (!) után a refrént is megismerhessük (ekkor bukkan fel először). Majd elszörnyülködtem, hogy a The Closer I Get To Yout később bónusz-trackként akusztikus verzióban is meg kell majd hallgatnom. A Nyctophobia amolyan se íze, se bűze jellegű tétel. A Russian Dolls egész ígéretesen indul, hogy azután a „fáradt indulóként” jellemezhető refrén agyoncsapjon mindent. A Heaven Help Me Now nem más, mint elfuserált Queen-majmolás. Az I Would Die For Yout mintha egy, az Asia alakulásának időszakában működő, újhullámos fiúcsapat abszolválná (pedig ekkor még az Asia igazi rockot tudott játszani). Némi szépségflastrom a végére a Joe Di Maggio's Glove című, kissé a ’83-as The Smile Has Left Your Eyes balladára hajazó dalocska, és a beatkorszakot viszonylag ötletesen idéző, záró számként is funkcionáló Till We Meet Again.
De igazából a leghígabb tripla jövőbeli Asia best of-on is maximum a Valkyrienek lehet helye. Bevallom, amikor egyik laptársunknál – kik botor módon megelőztek minket kritikájukkal – hasonló kifejezéseket olvastam a Gravitas kapcsán, mint amivel én illetem most ezt az albumot, még rocker-sznobizmusra gyanakodtam. Miért ne lehetne az Asia világát közelíteni a klasszikus zenéhez? Lehetne. De nem így! Igaz, hogy Sam Coulson – elődjével ellentétben – néha rá mer lépni a torzító pedálra, de játéka kicsit (!)iskolásnak tűnik.
A fenének kell ragaszkodni a kétéves lemezmegjelentetési periódushoz! Tessék egy kicsit visszavonulni, egészen addig, még lesz egy lemeznyi mondanivaló. Ha egyáltalán vannak még Asia-rajongók, félek, olyan vérmes egy sem lehet közöttük, akinek ez a Gravitasként felcímkézett dalkészlet elnyerheti tetszését. Számomra mindez pedig a 2014-es év első igazi csalódása.
