Mikor először találkoztam az olasz erőtrió zenéjével, az első dolog amire gondoltam az volt, hogy egyrészt zseniális nevet választottak a zenekarnak, másrészt pedig a nevük tökéletesen passzol ahhoz, amit a hangzásukban hoznak. A most a hetedik Ecate című lemezét megalkotó Ufomammut egyébként nálam az utóbbi évek egyik abszolút kedvence. Az pedig, hogy ez az új album egy a három világ felett álló rég elfelejtett istennő nevét viseli, szintén frappáns. Mert az a három világ ugyanis az élőké, az isteneké és a holtaké.

Ez a banda pedig semmi mást nem hoz a lemezein, mint ősi teremtmények robajló vágtáját, az univerzum fekete lyukaiba fulladó fénytelen bolygók moraját, és régi harcos istenek pajzsaikon való fékeveszett dübörgését. Ehhez pedig ott van a nehézkes, sötét doom mocsár, amiben derékig gázolnak mindig, ami igazi lassú halál. Olyan otrombán dobogó dobokkal és mélyről morgó basszussal, amilyet még a Neurot Recordings egyéb ősvilágokat megzenésítő előadóinál sem lehet hallani. Merthogy ez az elszabadult őserő, természetes már egy ideje ott, a Neurot kiadónál jelenteti meg varázslatait.

Hogy a név pedig mennyire találó, azt mi sem igazolja jobban, mint a lemezt nyitó Sominum című szám. A különböző hangeffektusoktól sem szegény zene felvezetője egy hánykolódó űrhajó kényszerleszállását sejteti, amit aztán egyre erősödő, őrült robaj kísér, ami mindent elural, és az egész valóban olyan, mintha képregény zöld mamutok vágtáznának át mindenen, hatalmas lila szemekkel és világokat felöklelő agyarakkal. Roppant súlyuk pedig a ritmusszekcióra szakad,és abba omolva, onnan zúdul tovább. A basszusgitár abszolút a központban, aztán a dobok, és a gitár meg az ének, már csak másodlagos és harmadlagos szerepet tölt be. Én pedig itt azonnal ki merem jelenteni, hogy így basszusgitár máshol nem nagyon szól. Ezt a hangzást pedig a tavaly megjelent XV years of Ufomammut című koncertlemezen élőben is pengén hozza a banda. Felmorzsoló és elementáris egyszerre.

Az albumon egyébként hat különböző nóta szerepel csupán - persze mindegyik hosszabb terjedelemmel - mint ahogy az ennél a stílusnál megszokott. Határozottan különválasztani őket egymástól azonban szerintem nem lehet. Nem csak azért, mert szövegeik és témájuk kapcsolódik egymáshoz és a címadó istennő nevéhez, hanem mert ártó, fortyogó masszaként egyszerűen elmossák önmaguk határait. Néha hosszabb instrumentális részekbe bocsátkozva, és mellőzve a távolira torzított, sejtelmes éneket, és előrébb tolva a vonagló ritmust, és a földöntúli zajokat.

Az Ufomammut új lemezénél sem válik el élesen egymástól zene és miszticizmus. A hangszerek egyszerre bálványok, totemek, sámán botok és idegen amulettek amikből rituális erők fakadnak és feszülnek egymásnak a koszló fertőben a küllős spirálgalaxisok határain. Akár azt állítjuk doom, vagy azt hogy sludge, mindenképpen magasiskola amit ez az anyag hozni tud. Élőben kellene már látni őket, térdek közé lógó piszkosul elszállt fejjel.