A Poison Idea a nyolcvanas évek punk karcolatában simán egy sokszor aláhúzott név, mellette szintén odakarcolt béna ember figurákkal, és alatta sok-sok aláhúzással meg felkiáltó jellel. Az első nagy punk generáció után közvetlenül érkező csapat olyan nevek hatására kezdett el zenélni, mint a Black Flag és a The Germs, de korai lemezeik sokszor inkább a Discharge kordon bontó bunkó hardcore vonalát képviselték, miközben a zenekar magát csak épp annyira vette komolyan, mint mondjuk a kicsit később érkező bolondos Mucky Pup. Ha azt gondolod mindent tudsz a punkról, és a zenekar nevének hallatán nem ugrik fel előtted azonnal a nyolcvanhármas Pick Your King kislemez borítója Jézus bágyadt ábrázatával, akkor azonnal nyomj egy újratervezést, ami segít bejárni a helyes utat és elvezet majd eddig a most újonnan megjelenő Confuse and Conquer című nagylemezig.

A régi anyagaik újrahallgatása pedig még azért is lehet fontos, mert az első négy lemez volt igazából meghatározó a csapat életében, illetve az ezek környékén megjelent akkori kislemezek. Amiknek nimbuszát csak emelte, hogy a Charles Bukowski könyvről elnevezett War All the Time lemez nótája már ott csörgött-zörgött az azóta legendássá vált Cleanse the Bacteria válogatás lemezen, a kereken kilencvenben megjelent Feel the Darkness nótáit pedig olyan csapatok dolgozták fel és erősítették velük koncertjeiket, lemezeiket, mint a Pantera vagy a Machine Head. Szóval van cucc bőven a nosztalgiázáshoz, és kell is mindez ehhez az új albumhoz, mert szerintem ez egy erős, de mindenképpen nosztalgia lemez.

Ami ugye épp annyira jelenthet jót is, és rosszat is. Mert van ugye az a nosztalgia, amiből három, a csöcséből energia italt és sört spriccelő Wendy O Williams sem ébreszt föl - olyan fáradt - még a láncokkal kivert bőrtangákban sem. Meg van az, amitől negyvenévesen még mindig elszörfölgetsz a közönség tetején, elfelejtve, hogy már kopaszodsz, hogy hamarosan hétfő van, és hogy a bringád amivel bejársz robotolni csúnya defektet kapott, mert a számok pont úgy szólnak, mint kölyök korodban és ezért ez még simán képes egy egész hétvégés időutazó hipnózisra. Na, ez az album azért inkább a második verzió, és csak egyszer - egyszer az első.

Az indítás alapvetően a Feel the Darkness hangzását idézi, és ezzel elég combosan hozza az első két számban a banda az otrombát. A Feel the Darkness volt az a lemez, amely talán dallamosabb, időnként metálosabb tudott lenni az előző felvételeknél, több gitárral, és hasonló zongora belépővel, mint az itt következő Psychic Wedlock című dalban, aminek a középváltásánál elsütött doom hangulatú riffje így már nem is meglepő. Az ezután következő kikötői sikátor punk viszont abszolút az. Meglepően slampos, ernyedt kocsma dal, ami ráadásul majdnem öt perc hosszú. Ami még akkor is furcsa egy Poison Idea lemezen, ha mostanra alapvetően hosszabbak a számok és a lemez időtartama, mint bármikor korábban. A kiégett rocksztár vízió töltelék töredékei pedig még átszivárogtak a következő Trip Wire című dalba is, aminek refrénje egyébként még így is erős - Jerry A. hangja amúgy sehol sem kopott ki - de a körítés és a sok hosszú ó ráncolja a bőrt az arcon rendesen.

Erre cáfol rá majd aztán rögtön az I Don't Know You, amiben a gitár krimi izgalommal bír, és aminek a dalszerkezetéről nekem simán a Suicidal Tendencies jutott eszembe, és annak is a jobb pillanatai. És habár a két csapat nem feltétlenül ugyanazt az ösvényt tapossa, amúgy van még egy ilyen dal, a The Rhythm's of Insanity. A Dead Cowboy balladája nem tudom hogyan született és került fel ide két régi sulis rozsdamarás közé, de valahogy úgy képzelem, hogy az albérletben kurva nagy kupi volt, bekerült a párna alá a Cris Isaak cd, amire valaki ráfeküdt, és mikor reggel felkelt megírta ezt a számot. Ami hozzáteszem egyáltalán nem rossz, csak furcsa, mint a lemezt lezáró két perces Reprise, ami meg olyan, mintha egy Death Metal lemez végszavának készült volna.

Jerry A. és a köré verbuválódott új zenészei bizonyították, hogy Pig Champion (RIP) és Thee Slayer Hippie nélkül is csinálhat tiszteletet kivívó lemezt a csapat, olyan új számokkal, amik egészen biztosan egy előember szintjére rángatnak le bárkit a koncerteken, megcáfolva azt a kőrajongó álláspontot, miszerint az eredeti tagok nélkül továbbvinni a bulit valami elcseszett szentségtörés. És ha nem is kerül ez a lemez a korábban említett klasszikusok elé a polcon, arra mindenképpen jó lehet, hogy keményen megturnéztassák, és a régi számokkal összegyúrva úgy robbanjon a klubokban, mint egy plasztik bomba, ahol ilyen Alan és egyéb nevű fickók maradnak majd rajta ezen a tűzön.