Amikor egy bandába új zenész érkezik, akkor amolyan vérfrissítés jelleggel megfigyelhető, hogy azért ez a tény ad egy lökést a zenekar szekerének. Azonban az már kevésbé jellemző, amit a TesseracT csinált. Az első lemezt Daniel Tompkins énekelte fel, az Altered State, ami amúgy zseniálisra sikerült, Ashe O'Hara munkáját dicséri, mert Tompkins el volt foglalva a Skyharborral. Aztán az Altered State turnéját már újra Tompkins nyomta le, ahogyan az új lemezt, a Polarist is. Kicsit talán fárasztó ez a csiki-csuki, nézzük, hogy milyen hatással volt (ha egyáltalán volt) az új albumra.
A 2013 fekete-fehér lemezt überelni nem mondom, hogy lehetetlen, de nagyon nehéz. Ott minden összeállt, minden a helyén volt, ráadásul vett egy új irányt a djentbe belebetegedett tucatzenekaroktól és gyakorlatilag megint lerakta a színtér (új) alapkövét. A Polaris ezért egyrészt kényelmes helyzetben van, mert a recept készen van, nagyon nem kell kiagyalni az irányt. Másrészt pedig egy újabb Altered State nagyon átlátszó lenne, valószínűleg lejönne a rajongóknak azért, hogy ha egy biztonsági játékon alapuló lemezt kapnának.
A Polaris nem ilyen. Ha lehetséges még inkább agyasabb matekozást kapunk kevésbé azonnal oldódó zenékkel. Ha elővesszük két év után az Altered State-et, akkor az első pillanattól megvan a hangulat, elkap, nem ereszt. A Polaris - nekem legalábbis - az első pár meghallgatás alatt nagyjából a Survival környékén kezdett elérni. Addig valahogy nem akart beindulni. Később persze a Hexes-szel is megbékéltem, de valahogy még mindig a Dystopia sötét folt. Nem sok ilyen van a lemezen, ez tény és ez nagy erénye (többek között) az albumnak. Szóval az első két dal amolyan bevezetőként kezelem, kicsit talán többet darabolt riffet használnak itt, mint az előző lemezen, kicsit emiatt a One-hoz közelít itt-ott. A Survival dallal viszont megérkezik a lemez, és innentől kezdve meredeken húz felfelé. Ugye ez volt az egyik még a megjelenés előtt belengetett dal (a másik a Messenger volt), már ott lehetett érezni, hogy az egyik húzódala lesz a lemeznek.
De igazából az van, hogy Survival után bármelyikre elmondható ez. A Tourniquet légiessége, az Utopia darabossága vagy a Messenger slágeres tutikedvenc húzása mind-mind olyan pontja a Polarisnak, amiért lehet szeretni ezt az albumot is.
Ám mégsem ezen pillanatokért érdemes belefogni a kiadvány megismerésébe. A Phoenix - Cages - Seven Names hozzák azokat a szükséges plusszokat, ami a legfelsőbb ligában játszó zenekartól elvárható. Kell idő a Polarisnak, sokkal több, mint az Altered State-nek, de megéri, mert újra egy mestermunkával állunk szemben. Ám ha értékelni és összehasonlítani kellene, nálam még egy hajszálnyival egyelőre az Altered State vezet.
Megannyi hallgatás után a Polarisnak is bérelt helye van az idei legjobbak között, többek között azért is, mert a színtér egyre kevesebb csodával lep meg minket (talán a Periphery ide tartozik a Juggernauttal). (4,5/5)
