Egy puskadördülés mellett senki nem tud elmenni szótlanul.

Chris Cornell azt énekelte, "I'm running from the sound of a gun, till I'm weary" (Futok a puskazaj elől, kifulladásig [AUDIOSLAVE, Sound of a Gun]). Ez egy lehetőség. Futni, lehagyni a kevésbé gyorsabbat, legázolni a kevésbé erőst, az életéért futó ember számára természetesen nincs fontosabb és ezért még csak el sem ítélhető. Futhatunk az utcára, hazáig, másokon át. Igen, ez is egy lehetőség. Egy térdig érő katonai bakancsban különösen könnyű, ha ráadásul úgy adódna.

Ted Nugent azt énekelte, "I shoot back, sho'nuff back, I shoot back, shoot 'em up... Now is the time, be loud and proud, Got to make your stand, avoid the crowd!". (Visszalövök, az halál biztos, Vissza, átlyuggatom mindet! Ideje van, Büszkén-hangosan, Álld meg a helyed, Kerüld a tömeget! [I SHOOT BACK]) Olyan szép erre gondolni, itt, a gép előtt, 160 km-re az ország szinte egyetlen robbantanivaló koncerttermétől. De ki megy kedvenc bandájára élesen töltött pisztollyal? Ki vágyik erre, még ha van is neki stukkere? És ha még ott is van kéznél a stuki, milyen fontos leszedni a gyilkosokat? Rambóznál pár ártatlannal, civillel, polgártársaddal a tűzvonalban? Tényleg ez a legjobb, amit tehetsz? Le tudod szedni az összes lövöldöző pszichopatát? Vagy csak eleget CSéztél hozzá, és annyira bízol a szem-kéz koordinációdban és a "tartalék életeidben", hogy izomból beleképzeled a golyót az arctalan arabok (mert hát NYILVÁN arabok, ha fanatikus terroristák, nemde) fejébe?

Eddie Vedder szerint nem. Ő azt énekelte, "Got a gun, fact I got two, That's ok man, cuz i love God! Glorified version of a pellet gun - Feels so manly, when armed!" (Van stukim, sőt, egyből kettő! De okés, mert szeretem Istent! Légpuskák így dicsőülnek meg - Oly férfias, ha felfegyvereztek! [GLORIFIED G, Pearl Jam]) Természetesen ironikus. Istenhívő emberek nem siettetik senki dolgát szerintem Isten színe elé. Pláne nem puskával, Istennek érezvén magukat. 

Erre Warren Zevon azt mondta el dalban, hogy akkor "Send guns, lawyers and money, Shit has hit the fan". Szabadítsuk el a törvényt, pisztolyt és ügyvédet mindenkinek, mert beütött a gebasz [GUNS, LAWYERS & MONEY]. A hangos és dühös és durrogtató lakosság hadd követelje az IGAZSÁGOT meg az alanyi alapon osztott éles lőszert! Mer' az JÁR neki. Hádenem? Bízzuk a pénzre és törvényre, az az USA-ban is mindig olyan jól sikerült hasonló esetben (*sokan az ISIS-szel jelenleg kutya-macska barátságban álló Al-Kaidát látják a terrorakciók mögött, akik alapítóit a CIA képezte ki - terroristák elleni harcra). Sajnos a hírbemondók és a tüntetések zaja, a szemforgató susmus és a csörgő telefonok elnyomják a gyász őszinte csendjét. 

Brian Johnson is jött a szokásos velős, nagy szavaival: "Riot on the radio, Pictures on the TV, Invader man takes what he can, Shootout on the silver screen... Sticking 'em up and knocking 'em down, Living out a fantasy! There's a bad man cruising around..." (Felkelés a rádióban, képek a tévében, A behatoló viszi, amit bír éppen, Tűzpárbaj a szélesképen... Felnyomni mind, kiütni őket, Éld ki a fantáziád! Rossz ember jár felénk... [AC/DC, BIG GUN]). Mert ez tényleg ennyire kibaszott egyszerűnek tűnik. Balhé és rettegés, csúnya rossz bácsik ólálkodnak körülöttünk. Ergo, a csúnyán festő rossz bácsikat, PLÁNE, HA EGYFAJTA "BEHATOLÓ", büntizd meg! Verd szét! Adj neki! Láss benne, az idegenben mindent, amit gyűlölsz! Ahogy ő látta benned! Rajta hát, nosza. Éld ki a fantáziád. Igaz, ha nem te vagy az utolsó akcióhős, lehet, hogy épp te teremtesz belőle egy majdani gyilkost.

Jesse Hughes csupán azt énekelte, hogy "Ah-ah, Cherry Cola". Ez több, mint elég provokációnak tűnt valahol országokkal, milliókkal, mérföldekkel és életekkel arrébb számára vadidegen, vérszomjas őrülteknek, akik még talán csak ezt a 2 szót értették az egész angol nyelvből, hogy valamiért, valahogyan az ő koncertjén mészároltassanak le 120 embert. Akik bármelyike természetesen lehetett volna ő vagy egy zenésztársa is, ha lett volna konkrét célpont, és nem szisztematikus, de teljesen random vérengzés ment volna végbe a félsötétben. Ha a JET vagy ha Árpa Attila koncertezett volna ott aznap, és ennyien mentek volna, akkor az ő rajongóik feküdnének most a padlón, és az ő nevükkel emlegetné kapcsolatban a mélyromlást valami gallyszakállú tökömtele-prédikátor.

Sok sztárt tudnék idézni itt, és sokan fel lennétek háborodva, hogy a ti kedvenceteket miért nem. Na nektek üzenem, hogy KUSS. Fojtogat néha, hogy emberi témákról csak nyomorult hívószavakat bömbölve egy piramisszög-billentyűs klaviatúrára szólhatok, és szélsőséges szűrőkön, Slash-szabású aviátor partyszemcsiken át nézhetek rátok. Hogy mindent fullcapbe, bandapólóba, vicces szóképekbe kell öltöztetnem, hogy érezzetek némi kapcsolódást azok iránt is, akik úgy áldozatok, hogy nem rockerek / metálarcok (az örök száááműzöttek, ahh). Fojtogat és elkeserít, hogy rengeteg ember van ebben az országban, sőt, a világon, akiknek még ez az egész kálvária sem számít semmit, amíg nem csomagoltam dorkóba és bőrkabátba.

Pár órája az egyik fanatikus tűzfészek (talán ISIS, talán nem, mindegy is) terroristái - vagyis szerencsétlen agymosott, beszűkült és gonosszá gyalázott emberek, akik ismeretlen áldozataik mellé a maguk életét is odadobták pár szent ruhadarab, némi rituális hasis, meg egy fullos, örökkévaló hárem ígéretéért, meg persze a megdicsőülésért - EMBEREKET öltek meg. Talán ha kihegyezem ezt a cikket arra, hogy rockerek haltak meg... ha azzá a hazugsággá tematizálnám, hogy a rock'n'roll miatt ölnek és ítélnek embereket... *Hörr, dirr, durr*, a kultúránk ellen folyik a támadás, *csit-csatt*, nem ártottunk mi soha senkinek, *piff-paff*, miért mindig azt báncsák, aki a rocker, hámer'rocker!!!!, tessék, ezért. Naná. Biztos jobban tetszene. Ezt a cikket biztos többen olvasnátok el, rövidebb is lenne, helyeslően bólogatnátok tömegesen, akár Wackenen. Win-win.

De tudjátok, nem túl kedves bőrtestvéreim a Faterban, a Stade de Franceban focimeccs mellett robbantottak. Lejjebb két sétálóutcán nyitottak tüzet, és két éttermet is kilyuggattak. Emberek haltak meg, akiknek annyi volt a bűnük, hogy ott voltak. Akikkel talán nem is törődnétek, ha végig a Bataclan színpadjára varázsolnálak titeket e sorok között - abba a vérlázítóan izgi ezredmásodpercbe, amikor még pogó van, de már megindul a puskaropogás. Ez csak periféria, ja, ja, persze, azok a szegény emberek... deazérmár' mégisb'mmg, 120 áldozat, mert rockra ropták?! HHHHHHRRRRÚRISTEN!!!!4

Amikor egy ezredmásodpercre (ha ez mondjuk egy metálbulin történik meg, vagy bármin, amit hallgatva elég erősnek, emberfelettinek érzed magad, mint egy félremagyarázott Korántól az elkövetők) leszarod az egészet, talán azt is mondod: megmutatom nekik. Odamegyek oszt' jól kinyírom a turbános gecit, hadd tudja má' meg, mi az a Magyarok 'Östene!. Szinte hallom, hányan hördülnek fel, csapszéket verve, valahol a megmutathatnám bikaság és az őszinte részvét közötti galambszaros peremen egyensúlyozva a morális mélység felett, kioldódott cipőfűzőben, és megrészegülten. "Szegény áldozatok, naná, büdös kurva terrorista migránsok, még inkább, amígmégaföldkerek, bezzeg velünk nem packázna senki..." Sötöbö, sötöbö. Elég. ELÉG! Túl sokat hallottam mindezt túl sok koncerten. Ti is.

Pedig még az is lehet, hogy ez lenne a megoldás. Az, ha összefogunk. Lehet, tényleg 100 felbőszült ember, akik mind egy másodperc alatt elszánták magukat élni és meghalni a biztonságukért, a zenéjük vagy csak a szórakozásuk értékeiért... egymásért... elsöpörne 6-ot, még ha gépágyúval is lőnének beléjük. Sokan meghalnának. Könnyen lehet, jóval kevesebben, de így is sokan. "Persze, a metálosok, vagy az igazi pit-testvérek majd...!!! ööö, de hát nem...?"

Nem. NEM. NEM! Nem tudsz megkérdezni ezreket, hogy készek-e a halálra érted, egymásért. Nem is dönthetsz a helyükben. Ahogy egy sor keleti parancsszó és pár vércsík a levegőbe szökken, a valóság menete kizökken, a pillanat megdermed, a világ szövete rettentő indokolatlansággal felszakad, és nem vagy te már se zenehallgató, se partifész, se punk, se senki. Félsz és féltesz. Ha ember sikerül maradnod, az már elég. 2 magyar kijutott a klubból, mert ismerték a hátsó kijárathoz vezető utat. Gondolom, fedezték őket. A zenéd és a helyzeted lehet, arra tanít, hogy küzdj és kakaskodj, de hiszem, hogy ilyenkor le kell szegned a fejed. És úgy hagynod. Az áldozatod úgysem érne semmit, ha nem a fekve vérzőkért veted magad rájuk, hanem mert épp az Amon Amarth (vagy a Bane, vagy a másnap ide készült és épp a lövöldözés előtt nem sokkal elpályázott Deftones, vagy akár a Kárpátia... mindegy) pörgött a füledben. Amint épp tornyosuló testekről és oktalan erőszakról dalolnak, esetleg. És ne forgasd a szemed. Pontosan tudom, hogy gondoltál erre. Nem csak azért, mert én is.

A 2015. november 11.-én történt borzalmas események NEM a Bataclanra korlátozódtak, és NEM a rockerséget célozták. Ez nem a "rockrajongók 9/11-e". Ez egy, az egész emberiséget is jelképesen sújtó tragédia. Nem sajátíthatjuk ki.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Gondolj erre, mikor kilinkeled a következő háborús Pantera klipet valami arabgyűlölő szöveggel.

Gondolj erre, mikor egyetemesen lövetnél le minden lövetőt, gyaláznál meg mindent istent (vagy istengyalázót).

Gondolj arra, mennyivel okosabbnak és jobbnak érezted magad az előbbi pillanatig az ott se levő, de máris halott környezetednél - ugyanúgy, mint az a muki, akivel nem értitek, és nem is akarjátok érteni egymást, a cső túlfelén.

Gondolj erre, hogy ami a te "vallásodban"
a 666, a Szent Fröccs, Tibi Atya meg a Sex-Drugs-Rock'n'Roll,
az valaki máséban  az Isten 101 neve, a vízipipa, Mohamed és az Allahu Akhbar.

És gondolkodj el azon, hogy kerültél egy ennyi gyűlölettel teli ember közelébe.
Ha azért, mert te is tele vagy vele, azért... ha nem, akkor meg azért.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Az Eagles of Death Metal road crewját estig kerestékk. Lemondták a turnét, ahogy a U2, a Coldplay és a Foo Fighters is, és hazarepültek - nem hogy a maguk életét, de a rajongóikét is féltve. Ezért egy kő se hulljon rájuk. Ugyanis nézzük meg az EoDM-et: ennek a zenekarnak úgy látszik, hogy ilyen formában, ilyen hozzáállással vsz. vége. Cseszhetem a jegyeimet, az akkredet, az interjútervemet is velük, az ikonjaimmal, de még csak pofám sincsen nyavalyogni ilyesmiért. Mától nem világít az Eiffel-torony, de párizsi kapualjakra találnak rettegő és sérült koncertre járók, amikhez ingyen fuvarral vagy hazavitellel segítő taxisok és #porteouverte hashtaggel hívogató online felhívások juttatják el őket. Olyan portákra, amik kérdés és ellenszolgáltatás nélkül ellátják mindannyiukat. Ággyal, kajával, esetleg egy öleléssel. A franciák viszonylag gyorsan összeszedték magukat,  a stadion evakuálása alatt katonás rendben, sokan kézen fogva, a Marseilles-t énekelve vonultak ki. Máris vesztegzár és szükségállapot van, az emberek maguktól siettek egymás segítségére. Rengeteget lenne mit tanulnunk tőlük, nem csak hazafiságból... hanem mert tették mindezt nem azért, mert franciák voltak. Vagy mert nemarabok, nemmigránsok, vagy mert drukkerek, vagy mert rockerek, vagy mert katonák, vagy mert rendőrök. Hanem mert tudták, hogy mindenek előtt ők és a többiek is: emberek. 

Ez önmagában győzelem egy megideologizáltan elembertelenítő szervezet eleve veszett, tisztán a rettentő félelemre és gátlástalan rombolásra, gyilkolásra irányuló akciójával szemben. Amivel szemben - ez után - minden teltházas koncert, minden épségben végigment és töretlen örömhullámokat felszabadító színházi darab, táncelőadás, meccs, tárlat és moshpit egy győzelmi ünnep, minden stagedive egy diadalmenet, minden meet-n-greet egy túlélőtalálkozó. Akivel szemben örömünk büszke vállalása a legvégső lázadás.

Én arra szeretnék megkérni mindenkit, aki ezt olvassa, hogy tegye össze a két kezét, ha akarja, Mekka felé is nyugodtan, és adjon hálát, hogy koncertre járhat, és hogy megspóroltam neki mindezek átgondolását. Mások pedig a playtestjét, az életükkel. Ne érezze magát hősnek. Ne érezze magát háborúban. Csak arra gondoljon: a golyó mindkét felén, az EU mindkét végén, a színpadon és előtte, a földön és a föld alatt is, emberek vagyunk. Jó lenne, ha nem csak akkor emlékeznénk erre, mikor hozzánk hasonlók hullanak, vagy a mi mulatságunk kerül végveszélybe.

Amúgy ma este ott leszek Chelsea Wolfe-on. És őszintén? Félek. Nagyon halkan és nagyon diszkréten, és nagyon kurvára félek. Még ha nem is tudnak minden koncertre járót megölni ezek a szörnyű, megtévesztett, sérült emberek, még ha nem is képesek mindenkiből menekülő állatot csinálni, mától engem is "fortélyos félelem igazgat". Félek mindezek megismétlődésétől... és még jobban félek attól, hogy a magyar taxis elüt, nem hazavisz, pánikfuvarjában, hogy a rajongótársam leüt vagy tűz elé lök kutyafuttában. Ez bizony nem a Közel-Keleten dől el... és nem is ott és akkor.

De ha valamire megtanított mindaz a zene és előadó, akik száján át még most is pofázok hozzátok, akik miatt majd' 2,5 éve írni kezdtem ide, az az, hogy állj ki magadért, hogy nincs más választásod, mint a szabadság, hogy a félelem nagyobb zsarnok bármilyen rendszernél, traumánál, kormánynál, kisebbségnél, eszménél, vallásnál, bárminél.

Gondolj a fanatizált gyilkosokra: akkora félelemben élnek a valódi, modern nagyvilágtól, hogy a halálba menekülnek belőle, az odaátra ígért jutalmakba, és magával rántanak mindenkit, aki jobban meri élvezni eme siralomvölgyet. Fölöttük pedig hatalmukat féltő élőszentek, akik egész életükben teliszart járatokban lopakodnak kangörcsös, nyomorult vakondokként, csak hogy elmondhassák, hogy Isten nevében bár, de a világ retteg tőlük - majdnem annyira, mint ők tőle. Majdnem annyira. Aki ekkora félelemben él, az nem is veszi észre, annak már mindegy is, hogy él-e. Az terjeszteni fogja ezt a félelmet, és a tőle másképp boldogoktól való félelemet is.

Annak nem az a célja, hogy meghódítson egy másik kontinenst, vagy kultúrát, amit egyébként is megvet és messze van tőle, ahhoz nincsenek is elegen - annak az a célja, hogy gyűlölet és félelem uralkodjon. Hogy gyűlöld őket, ugyanolyan vallásos áhítattal, amilyennel a sors kegyetlenségéből melléjük született övéiket kondicionálják gyűlöletre - és féld őket, ahogy ők félnek minket, hogy meg se próbáljuk megérteni egymást. Az ilyen ember tényleg mélyen vallásos: az ő Istene, az ő Allahja a félelem, az egyetlen, amiből úgy érzi, hatalomhoz juthat. Azt, hogy ezzel a félelemmel nekem már nem keresztes háborúba állnom és nem ágyba bújnom kell, hanem egyszerűen együtt élnem vele, már másutt tanultam meg. Ahogy azt is, hogy egy irgalmas, szeretetteli Isten ilyen emberek közelébe sem enged szüzeket, akár élnek, akár halnak.

Ahogy azt is, hogy nyugati, internetet naponta látó, nekünk tetsző ruhákban járni tudó és nekünk kedves zenét hallgatni, ismerni képes emberekként NEKÜNK - sokukkal ellentétben - VAN választásunk. Választhatjuk az in generál migránsozást, például egy tekintélyes öregrocker, hazai rétegsztár buzdítására ("de hát milyen szépen játszik!"), ugyanúgy, ahogy a terroristák választották a mocskosnyugatozást, egy tekintélyes öreg imám buzdítására ("de hát olyan szépen beszél!"). Hihetünk annak, akinek kényelmes, használhatjuk a valóságot a mi igazunk alátámasztására. Hogy erősek legyünk, hogy mi legyünk a bikák, a karakánok, a jólmegmondók, akivel nem lehet csak úgy packázni ám! A félelmetesek. Vagy csak a félelmetesebbek. És ennek ugyanúgy arctalan, ártatlan áldozatok tömegei lesznek az eredménye a Mocskos Baribaszó Közel-Keleten, mint most nekik itt, A Dekadens Nyugaton. Még egyszer: soha nem pár vadidegen lemészárlása, ízléstelenségük/erkölcstelenségük halálos megtorlása volt a cél, hanem pontosan ez. Így uralkodhat pár tucat ember milliók felett. Félelemmel. Háborúval. Nem pusztán polgárok, hanem maga a diskurzus meggyilkolásával. Még ha a saját népüket is kell erre áldozniuk, és pontosan ezt is teszik.

Marilyn Manson azt énekelte, "I'm not a slave to a world that doesn't give a shit!" (Nem vagyok egy olyan világ rabszolgája, ami le se szarik semmit [- THE FIGHT SONG]). Joe Stummer pedig azt: “I see all the innocents, the human sacrifice, And if death comes so cheap, then the same goes for life.” (Látom az ártatlanokat, Megannyi emberáldozat, S ha ilyen olcsó a halál, az Élet sem érhet így sokat [TOMMY GUN, The Clash]). Szerintem mindkettejüknek igazuk volt. 

"It's a mad world" (Őrült világ ez), énekelte Gary Jules. Ha félelmében az ember eztán otthon ül, bezárkózik a mikrovalóságába, ha sehová sem megy, ahol megsérülhet, ha elhatárolódik mindenkitől, aki más, mint ő, akár áldozat, akár elkövető, akkor egy nap már csak ő marad. A folyosón... a lépcsőházban... az országban... A bolygón. Talán az egész világon egyedül. Rettegve. 

Attól még valaki (vagy valami...) egy nap majd kopogtat az ajtón, aki nem a baráti hashtagre lelve jön. Aki azért juthatott az ajtódig, és minden egyes szomszéd ajtajáig előtted, mert mindenki bezárkózott... És te is. És nem nézett ki, nem ment át, nem kérdezte, mi a baj, és nem tekerte le a zenét (talán épp hevimetált), mikor hallotta a jöttét. És azt, aki jön, nem érdekli a lemezgyűjteményed.

~

"Lapzárta után" érkezett: a meg nem nevezett zongorista ezzel a performansszal emlékezett tegnap reggel. Az egyetemes béke és megértés üzenetével, a tisztánlátáséval. Nem egy nemzeti áldozatszerepbe és vérbosszú fogadásába menekülő dallal, nem saját fontosságát hangsúlyozandó. Nem ez fogja megoldani a krízist - de az első lépés, ha példát veszünk róla.

~