Legalább annyira kényes, mint izgalmas feladat, ha az ember egyik gyermekkori kedvencének friss lemeze kerül górcső alá. Számomra az AC/DC, a Mötley Crüe és a Van Halen mellett - minimális fáziskéséssel - a közel negyven esztendeje megalapított, brit Def Leppard volt az a zenekar, ami idén 23. éve elindított azon a bizonyos pokolba vezető lejtőn.
Már tizenéves korom elején is lenyűgözött az a lazaság, ami a dalaikból áradt, és az autóbalesetben bal karját elveszítő Rick Allen dobos a kitartása miatt azóta is hatalmas példakép számomra. Egészen konkrétan a 92'-es Adrenalize lemeznek, azon belül is a Lets Get Rocked dalnak köszönhetően kattantam rá a zenéjükre. Majd rá egy évre jött a számomra lenyűgöző borítóval ellátott Retro Active korong, ami azóta is az egyik kedvenc anyagom tőlük...majd ahogy ez gyakran lenni szokott, keményebb vizek felé eveztem, és a Def Leppard mint örök tiszteltet érdemlő mérföldkő maradt meg személyes emlékezetemben.
Nos, ilyen előzményekkel indítottam el az idén októberben megjelent – nemes egyszerűséggel - Def Leppard címmel ellátott új nagylemezt. Gondolom azt különösebben nem kell taglalnom, hogy – retro divat ide vagy oda - az egykor jóval szebb időket látott Hard Rock műfaj 2015-ben már nem sorolható a vezető trendek közé. Mégis – így visszaemlékezve - olyan, mint ha alig pár év telt csak volna el azóta hogy megőrjítették a tengeren túli stadionok népes közönségét.
Szörnyen röstellem, de cseppet túlzónak tartottam azokat a kijelentéseket, hogy a – sokak szerint a pályájuk csúcsát jelentő - 87'-es Hysteria lemez óta nem adtak ki ennyire erős anyagot.
És bizony azt is meg kell említeni, hogy nem volt egyszerű a szülés. Az anyag három etapban, folyamatos turnézás mellett összesen másfél éven át készült, és Vivian Campbell gitáros időközben kialakult súlyos betegsége és annak kezelése is komoly kihívásokat és – a koncerteken -egyben helyettesítési kényszert is jelentett, de végül csak elkészült a mű.
Már az első hangokból átjön, hogy a feeling még mindig a régi, és a hangzás annyira a helyén van, hogy megmondom a frankót, rendesen meg is lepett az összkép.
A nyitó Let's go tényleg nagyot dörren, a jól bevált gitár sound még mindig nagyon rendben van és az összetéveszthetetlen énekdallamok ennyi év után is hozzák a már jól megszokott formát. Hangzás tekintetében az összhatás egyszerre erőteljes és elszállós, pont azt kapja az ember, amit 2015-ben egy ilyen kaliberű produkciótól várhat.
Ha dalonként boncolgatnám az anyagot azt mondanám, teljesen rendben van...összességében viszont sajnos kicsit soknak érzem ezt a 14 tételt, ráadásul itt-ott felbukkan az „ezt már hallottam valahol” gondolat, a Sea of Love esetében pedig kifejezetten erőteljes ez az érzés…Magam is meglepődtem rajta, hogy a sorban 9. Battle of my Own alatt azon kaptam magam, hogy kezdem unni a hallgatást. Hiába vannak a „B oldalon” is erősnek mondható nóták, mégis egy idő után erejét veszti a cucc és többszöri újragyújtás után sem üt be úgy istenigazából.
Love Bites, Rocket, Pour Some Sugar On Me, Photograph, Action vagy Miss You In a Heartbeat - és még sorolhatnám - szintű slágereket nem kaptunk ettől a lemeztől, pedig néha tényleg csak egy hajszál, vagy inkább egy-két erősebb refrén hiányozna hozzá...mondjuk a lírai We Belong tényleg el lett találva és még talán a Dangerous egy erős határeset, de egy ilyen kaliberű zenekarban az elmúlt évtizedekben ennél azért jóval több volt, és remélem még van is.
Sajnos több hallgatás után sem érzem azt, hogy a határozottan kellemes háttérzene szintjénél komolyabban megfogott volna ez a kiadvány, de ennek ellenére is azt mondom, érdemes neki esélyt adni. Őszintén remélem, hogy ezúttal a kisebbséghez tartozom, és valaki talán az év legjobb lemezei között emlegeti majd ezt a korongot, mert egy legenda ennyit igazán megérdemel.
