Megvan az az érzés, amikor többször is leellenőrzöd: „Tuti magyar zenekart hallgatok?”. Nem nehéz kitalálni, hogy én így voltam az Orient Fall bemutatkozó nagylemezével. A srácok rendesen odapakolták a progos, groove-os, matekos modern metaljukat, a cucc szerény véleményem szerint a nemzetközi viszonylatban is lazán helytállna!
Ha eddig még nem hallottál volna a zenekarról, dióhéjban annyit, hogy a budapesti srácok eddig egy demón (At the Crack of a Diverse Dawn, 2009) és egy EP-n (Where the Pressure of Duty Leaves Off / The Challenge of Excellence Begins, 2011) vannak túl. Hogy mi lehetett a négy év szünet oka, nem tudni, de észrevehetően rengeteget fejlődtek ez alatt az időszak alatt. A lemezt hallgatva nem nehéz kitalálni, hogy a kedvenceik között minden bizonnyal sok djent és egyéb ’core zenekar lehet, így akinek nem a szíve csücske a metalzene ezen oldala, inkább ne is folytassa az olvasást.
Viszont aki csipázza ezt a vonalat, már kattinthat is a cikk végén megtalálható albumra! Az egyelőre még csak digitális terjesztésben létező lemez (egyébként hamarosan limitált példányszámban fizikai formátumban is elérhető lesz) egy olyan produktum, amellyel büszkén odaállhatnak akármelyik hasonló stílusú nagy zenekar mellé. A saját szavaik szerint belőtt modern progresszív metal stílus maximálisan lefedi, amit hallhatunk. Igen, ez valóban egy széles kategória, de ezzel meg kell elégedni. A rengeteg jóféle téma úgy szövődik egymásba, hogy nem sokall be tőle a hallgató és ez nagy pozitívum. A hangszeresek érezhetően urai a húrjaiknak/dobverőiknek, dől a magabiztosság a szűk háromnegyed óra alatt az albumból.
A Fractals három (illetve négy, de az már csak az utolsó dalt jelenti) dimenzióra van osztva, melyek egy-egy könnyedebb elektronika központú átvezetővel különülnek el. Számomra nagyon szimpatikus megoldás, van ideje a hallgatónak egy picit lekapcsolni a következő zúzdáig. Nagyon egyértelmű hatásokat nehéz kiemelni, hiszen akár egy dalban is 2-3 féle különböző hatást is fel lehetne hozni (talán ha a Between the Buried and Me-t, a Meshuggah-t és a Periphery-t bedobom, talán nem haragszanak meg a srácok), de nem nyúlva, keverve. Röviden talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy ez egy nagykanálnyi merítés az elmúlt 10 év progos metalzenéjéből szépen megkavarva és egyedien, ízlésesen tálalva.
Ahogy általában az egyenletesen magas színvonalon üzemelő albumoknál, nagyon nincs értelme külön dalokat kiemelni. De ha mégis meg kellene említeni egy-két kapaszkodópontot a három vendégénekest is felvonultató lemezről, a klipes és egyben kezdő First Dimension – Malthusian Protocol-t, az Ascend the Throne-t, a Le Grande Armee-t emelném ki szívem szerint, de ez hallgatásról hallgatásra változik. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek meg lesz a saját kedvence.
Az Orient Fall jó úton jár afelé, hogy a magyar modern prog szcéna egyik zászlóshajója legyen. Legyünk merészek: a Fractals-zal még külföldön is érdemes lenne bepróbálkozni, nem hiszem, hogy koppanás lenne a vége. Így tovább, srácok! (4.5/5)
