Nem is lehetne az új évet jobban indítani, mint a Witchcraft várva várt új lemezével, ami immáron az ötödik a sorban, de elnézve azt a töketlenkedést, ami a Legendet követte, félve indultam neki a küldetésnek.

Már a beharangozó The Outcast is inkább megmosolyogtatott, mint szórakoztatott, de úgy voltam vele, hogy majd a teljes album adja ki a végeredményt, kár lenne elébe menni a dolgoknak.

Sem a Nucleust útjára bocsátó Malstroem, sem a Theory of Consequence nem okoz csalódást, DE a Legend első 4 nótájához képest egy halk lepkepuki. Van értelme egy 3-4 éve megjelent lemezhez hasonlítani a produktumot? Talán abból a szempontból igen, hogy ott a zenekar kikerült a hangzásának, és a tágabbra vett zenei határoknak köszönhetően egy szélesebb hallgatóság elé, és ugyan megosztotta az akkori tábort, de szerzett az elvesztettek helyet ötször annyi rajongót. És látni azt, hogy ebből mennyire nem tudtak előnyt kovácsolni, elég elkeserítő. És innen nézve bizony számomra a Nucleus már az elején visszalépés, nem ragad magával, nem mutat utat.

A már említett The Oucast sokadik hallgatás után már nagyon rendben van, felidéz valamit abból, amit megszerettem bennük! A 14 perces címadó dal pont annyira unalmas és semmitmondó, mint amennyire egy 14 perces dal lehet. Kezd olyan érzésem lenni, hogy Pelander akkor járna a legjobban, ha hagyná a fenébe a zenekart, és szólópályára állna, mert ez a lemez egyértelműen róla, és a művészetéről szól.

Lukács Ricsi azt mondta, hogy amíg a Legendnél a füvet szívták, addig a Nucleusnál a sav/gomba kombó adja ki a feelinget, és hajlok rá, hogy igaza van. Ha innen nézzük, talán minden a helyére kerül, és a visszafogottabb dallamok, a szállósabbra vett témák is új értelmet nyernek. Talán csak elgondolkoztatóbb, tartalmasabb produktumra vágytak, hiszen a Legend sikere egy tapodtat sem vitte előrébb a Witchcraftot - tagcserék, lemondott turnék, majd hosszú csend - így talán Pelander újradefiniálta a célokat, és a megfelelési kényszert maga mögött hagyva vágott bele a Nucleus megírásába, ami ugyan dinamikában fel sem ér elődjéhez, cserébe viszont elkényeztet a sokszínűségével.

Ha innen nézzük, az An Exorcism of Doubts nem hogy unalmas, hanem a lemez egyik csúcsa, mert Marcus Pelander egy remek énekes, és ahogy szépen haladunk előre, úgy engedi ki ő is a kraftot. A The Obsessedben végre az erőteljes riffelésé a szerep, a To Transcend Bittenersben pedig nagyon összeáll a kép! Csak mosolygok azon, hogy ugyanarról szerettem volna írni, micsoda csalódás nekem a Nucleus, a végére meg már jóformán csak dicsérem, de tényleg megbotránkoztatóan nem azt kaptam, amire vágytam, viszont ha elengedem a vágyaim, és szimplán ez a Witchcraft ötödik nagylemeze, akkor idővel kedvencé is válhat, bár azt még nem érzem benne, miért hallgatnám meg nap mint nap.

Addig is, míg a végére járok a bennem dúló kételyeknek és ellentéteknek, addig hallgasd meg te is, és döntsd el magad, jó irányban halad-e a Witchcraft szekere, vagy elvétették az utat? (3,5/5)