A Conan neve ismerősen csenghet azoknak, akik fejest ugrottak már a mélyre hangolt, agyon torzított, lassú és lomha lápi doom/sludge/drone zenék hitvány világába. Pedig relatíve friss bandáról van szó (tíz éve alakultak, ám az első nagy lemezük 2012-ben jelent meg), de gyorsan a műfaj egyik kirakat bandájává nőtte ki magát a liverpooli trió. A Revengeance a harmadik albumuk, és ahogy az elvárható, továbbra sem az élet derűs oldalát piszkálgatja a Conan.

Fájdalom, düh és nihil vezeti a lomha vonaglását az új lemezüknek. A gitárok néha csupán hanghullámok formáját öltik fel, a hallható hangtartomány alsó határát súrolva. Emellett bele-bele gyorsítanak a súlyozásba, de rock and roller tekerésekbe, power metál riffekbe mérve még így sem füstölnek a hangszerek Conanék keze alatt.

Ha csak azt mondanám, hogy egy Sleep-klónnal van dolgunk, egy kicsit félre vezető lenne a jellemzés, mert tagadhatatlan az amerikai doom/drone alapvetés gyakorlati hatása, de amíg ott a bluesos downtempo hozza a fílinget, itt annál gonoszabb dolgokról van szó. Nehezebb is a befogadása, mint mondjuk egy Dopesmokernek, ami szintén nem egy kellemes délutáni kikapcsolódós muzsika.

A Revengeance egy ízig-vérig szennyes, a hallójáratok megterhelésére szánt alázás hat tételben. Hogy ebben mi az, ami mégis szerethető? Az, hogy legalább őszintén van tálalva. Nem keménykedni próbál, hanem kemény. Nem azért lassú, hogy ő legyen a leglassabb, hanem mert ilyen a tempója. Egy percig sem játssza meg magát a Conan, elhiszem, hogy ilyen tuskó, paréj figurák, akik megtalálták a kiteljesedésüket az Electric Wizard hallgatásában, és nagy valószínűséggel a mértéktelen fű fogyasztásban.

Az is elég hamis illúzió, hogy a Conan valami teljesen újat próbálna létrehozni. Ugyan az albumnyitó Throne Of Fire önmagukhoz képest változatos lett, a címadó Revengeance tuskó középtempója, meg blackes duplázásba hajlik, de az összképet ez sem befolyásolja, a végére visszakanyarodunk a 30 bpm-es minimál doomba. Az Every Man Is An Enemy is kicsit variál az ütemekkel, de többnyire a jó értelembe vett ékegyszerű parasztság az, ami dominálja a lemezt. Ezt erősítik Jon Davis egy tónusú, kántáláshoz hasonlítható ének témái és a párba mellékapott hörgések is.

Nem biztos, hogy szívből tudnám ajánlani a Revengeance zajlavináját akárkinek. Kivételt jelentenek ez alól azok, akiket örömmel tölt el, ha három-négy percekig egy beton biztos, mocskos riff ismételgeti önmagát. Akiknek nem kell egy kiművelt hangú frontember, akiknek a füle hozzá van szokva a szénné torzított basszusokhoz, gitárokhoz. Magamnak mondjuk ajánlanám az új Conant, bár hozzá tenném, hogy nagy megváltás nem várható, viszont hat dal erejéig egy igazi velőtrázó doom-esszenciás acsarkodással lehet számolni. (4/5)