Vannak azok a koncertek, amikor minden egyes zenekar érdekel. És vannak azok a koncertek, amikor a látni kívánt zenekar mellett a többitől kiver a víz. És vannak azok a koncertek, amikor már a látni kívánt zenekart sem biztos, hogy látni akarod. Na, ez a koncert olyan volt!
Nem vagyok híve a beatdown-nak. Néha-néha a CDC valamelyik kislemezét előásom, vagy esetleg ha a Bulldoze-nál áll meg a listázás az iPod-on, akkor rámegyek, de ezek ritka alkalmak. Így ez az este számomra komoly kihívásokkal kecsegtetett, főleg, hogy egy évvel ezelőtt is alig bírtam a Lionheart előtt játszó beatdown bandát elviselni, az utánuk jövőröl meg le is léptem. Ja, hogy nem mondtam, hogy kik játszottak akkor a Lionheart előtt? Hát a Desolated. És mondok még jobbat a Lionheart pár hete megjelent új lemezéről: új kiadónál jött ki, akiknek a neve BDHW, azaz BeatDown HardWear. Üdvözöllek a Mátrix-ban!
Valentin nap és vasárnap. Az átlagember a hetekkel ezelőtt percről percre kidolgozott romantikus forgatókönyvet ülteti át éppen a valóságba nem kevés virág és bonbon kíséretében, de egy igazi lázadó inkább bemegy dolgozni, majd az irodából azonnal egy koncertre, aminek a ¾-e pont annyira hiányzik neki, mint egy beöntés.
A Lionheart-ot pont 7 évvel ezelőtt láttam először egy kis klubban, amikor legelső előzenekar voltak és lényegében senki sem ismerte őket (beleértve engem is). Amikor elkezdödött a koncertjük a frissen megjelent debütalbumuk intrójával, néztem, mint székely bácsi a zsiráfra, hogy „Márpedig ilyen állat nem létezik!”. Na, ott meg is vettek maguknak. A koncert után meg kiderült, hogy életük első USA-n kívüli turnéjuk első állomásán vagyunk. Az azóta eltelt 7 évben egyre lépegettek előrébb, és most, a negyedik nagylemezük megjelenésekor headliner-ként nyomják az Európa turnét. Azzal a negyedik nagylemezzel, ami először a zenekar történetében nem képes utat találni hozzám. Túl vagyok már 5-6 meghallgatáson, de nem megy. Sok lett nekem a beatdown hatás. De azzal vígasztalom magam, mint a szerető szülő az eleinte csak rosszalkodó, majd már rossz bizonyítványt is prezentáló gyerekével kapcsolatban: „nem az ő hibája, csak rossz társaságba keveredett”.
Az estét a párizsi fiatalokból álló Wolfpack nyitotta meg, akikből megtekintettem pár számot. A 300 fős terem sold out buliján alig lehetett beférni, amit furcsállottam, hiszen a németeknél nem olyan egy sold out buli, hogy szexuális zaklatás elkövetője és kárvallotja is lesz az ember egyszerre sima egy helyben ácsorgás közben, hanem hogy még el lehet férni. Ez az állapot viszont csak a Lionheart koncertjére realizálódott, és akkor értettem meg, hogy valószínűleg azért, mert a közönség nagy része hátul torlódott össze nem mervén előrébb menni, amit a tavalyi Desolated és Nasty koncertek alatti gyilok alapján maximálisan meg is tudok érteni. A francia srácok semmi olyat nem játszottak, amit ne hallottam volna már, viszont egy érdekes momentuma azért volt számomra a fellépésüknek. Mégpedig az, amikor a Desolated énekese vendégszerepelt egy számukban. Ugyanis nem is rémlett, hogy ennyire erőtlen a hangja. Konkrétan olyan volt, mintha lehúzták volna a hangerőt. A francia srác viszont jó bikás orgánummal rendelkezik.
Adtam magamnak egy hosszabb szünetet, így már a düsseldorf-i Fallbrawl koncertjének a második felére értem csak vissza. Jól szóltak ők is (mint mindenki aznap este), és a metal-lal kevert HC egész OK-s volt. Csak mindig elrontották belassult-kitartott ütemekkel, így a fellépésük legvégét már az épületen kívülről hallgattam cigis kézzel.
Aztán következett a Desolated. Ők az én új Nasty-m. Ugyanis a Nasty-t sem akartam megnézni egyszer sem, mégis láttam őket egy év alatt kétszer. Desolated, welcome in club! Már tavaly is nagyon rosszak voltak, és ez szemernyit sem változott az eltelt egy évben. Viszont az énekes srác idén sokkal idegesítőbbnek tűnt számomra. Ebben sikerült csak előrelépést produkálni, pedig már magasan volt a léc 2015-ben is. Viszont annyi szarkazmus szorult beléjük, hogy egy vendégéneklés erejére meginvitálták a Wolfpack énekesét, így másodszor is meg tudtam csóválni a fejemet kaján vigyorral.
Ilyen felvezetés, és az új album ismeretében komoly félelmekkel néztem a Lionheart koncert elé. Rettegtem, hogy lenyomják az új albumot, azt meg egyik fél érdekében sem akartam. Átszerelés, molinó, és életükben először headliner-ként léptek a deszkákra. Kezdésnek a Keep Talkin’-nal (új album első klip-es száma). Jay dobjai elég hangosan és élesen szóltak, a gitárok viszont csendben megbújtak a háttérben. OK, hogy Jay és Rob maradt már csak az eredeti felállásból, de nem ez alapján hangosítunk kedves szak-ombre ott a kalitkában. A következő szám a Hail Mary volt, amin rögtön meg is lepődtem, mert ez már a 2014-es kislemez egyik nótája. Aztán még egy kislemezes nóta, a jóember a keverő mögött meg végre kezdte megérezni a helyes arányokat, én meg elkezdtem előrébb lépegetni, és a vicsor is kezdett eltűnni az arcomról. Legyen annyi elég, hogy az új albumról már csak a címadó és még egy tétel került terítékre, amúgy az első album kivételével (amiről csak a címadó szám 1/3-t nyomták le) mindenről játszottak. Nem volt meglepő a setlist számomra innentől kezdve, lényegében megegyezett a tavalyival (Pure Anger, Relentless, Lifer, Brother’s Keeper, Undisputed, meg a kislemez kompletten, kivéve az I am Forever, meg a Wasteland, de az amúgy is első albumos).
A srácok nagyon felszabadultan nyomták a bulit, élvezték minden percét. A (nem is annyira) új bőgőssel nagyon jó vásárt csináltak, mert Brandon azon kívül hogy a haverjuk, a Heavenside énekese, és sokat is vállal mind énekből mind a közönség kezeléséből. Az utolsó szám előtt mondta is, hogy ő ezennel átengedi a mikrofonját, úgyhogy gyerünk mindenki a színpadra, mert mulatni kell. Rob pedig (aki az utóbbi egy évben komolyan rámehetett a vízhajtókra, mert „szálkásabb, mint egy kárászraj”) közölte, hogy egy nappaliból indult ez a zenekar, most meg headliner-ként nyomnak Európa turnét, úgyhogy ő jelenleg egy csodában él. Szimpatikusak voltak, mint minden alkalommal, amikor láttam őket (kivéve egyszer, de az már olyan 5 éve volt, mondjuk sajnos pont a legjobb albumuk turnéján). Felnőttek a feladathoz. A mostani albumot pedig egyelőre betudom egy botlásnak. Újra töretlen a bizalmam a zenekarban!
Beszámoló: Pálinkás Bence. A fotók nem a helyszínen készültek és a Lionheart Facebook oldaláról valók.
