A mai információs dömpingben, ahol a zenei élet dolgait illetően is percről percre ér el minket újabb inger, kép, megjelenés, videó meg miegymás, nem könnyű akár egy olyan közelmúltbéli eseményre is visszatekinteni, ami csupán három évvel ezelőttig nyúlik vissza. Mert ami az adott pillanatban, vagyis ott és akkor nem villan elég nagyot, hogy mindenkit elérjen a fénye, azt legtöbbször egyszerűen hátrahagyjuk. Egyre ritkábban használjuk a visszapillantó tükröt, türelmetlenül araszolva előre az információs sztrádán. Ami valószínűleg sok egyéb okból is megengedhetetlen hiba, de Tamar-Kali Black Bottom című forradalmi albuma esetében - amit itt ajánlani szeretnék - egészen biztosan.

Analógia gyanánt pedig pontosan A Band Called Death dokumentumfilm jutott eszembe, ami épp azoknak az afroamerikai zenészeknek a történetét meséli el, akik úgy csináltak zenei forradalmat, hogy azt akkor amikor történt, senki nem vette észre. Két évtizeddel később egy elkötelezett, kutakodó rendező kellett ahhoz, hogy mindenki felocsúdjon, volt egy Death nevű banda, akik simán megelőzték azokat, akikről azt hittük hogy. Aztán feloszlott, mert senki le se szarta. Én pedig éppen ezért lennék az, aki ezután legszívesebben minden igényes zenekedvelőhöz becsöngetne és feltenné a kérdést, hogy halott már Tamar-Kali Black Bottom című lemezéről? Ehhez pedig még hozzátenném azt is, hogy ha menedékre vagy megváltásra van szüksége, hagynék itt róla némi szóróanyagot.

Mert ezt az albumot minél többször hallgatom meg, annál inkább biztosít arról, hogy valóban menedék. Igazi megváltás. Egy olyan világban, ahol még mindig temérdek frappáns zenei megoldás van, bármilyen műfajról legyen is szó. Azonban nagyon kevés az új recept. Az a hullám, amin még tényleg nem szörfölt senki. Az a szirt, ahova még ember keze nem tűzött ki zászlót. Véleményem szerint a Black Bottom pedig pontosan egy ilyen cucc. Mert nincs rajta egy klisés, vagy sablonos hang sem. Még hogyha olyan ismert elemekből is építkezik, mint a punk, a funk, vagy a jó öreg metál. Mondjuk némi alternatív meg poszt - hardcore utóízzel. Ezeknek az illeszthető paneleknek a keverékét mégis olyan forradalmian új színben elénk tolva, amire csak is áhítat lehet az egyetlen adható értelmes válasz. Ez pedig elsősorban Tamar-Kali énekesnőnek köszönhető.

De hogy még egyszer visszakanyarodjak a Death történetéhez - de lehetne itt Living Colour és a többi - talán ők is azért tudtak egészen új hozzáállással rockzenét játszani, mert afroamerikaiként egy egészen más zenei közegben nőttek fel, más dolgok is hatottak rájuk. Kicsit el tudtak vonatkoztatni a hagyományostól. Ezt pedig nagyon lehet érezni ennek a lemeznek az olyan számaiban, mint akár a nyitó Pearl vagy a Hollow. Ahol Cro - Mags erősségű gitártémák érkeznek a technikás dobra, de ehhez képest teljesen más énekkel, mint amit várnánk. Olyan dallamokkal, amikben az az érettség és mélység van, amit leginkább egy afroamerikai hozhat ebbe a zenébe, és amiben benne is vannak azon zenei gyökerek ezáltal, amik a rockzenére kevésbé jellemzőek. Itt mégis fergetegesek.

Nem véletlen tehát, hogy a szélesebb körben ezzel foglalkozó mozival nagyjából egy időben megjelenő korábbi kislemezről pont Tamar-Kali Boot című dal lett az Afro - Punk című dokumentumfilm egyik címdala is egyben, amiben az énekesnő azokkal a zenészekkel szerepel közösen, akik rá is nagy hatással voltak, mint a Fishbone vagy a Bad Brains. De hogy ne csak egy irányba menjünk, rögtön ott van a Warrior Bones és a Long Way From, ahol a szintén rugalmas zenei megoldások mellé klasszikus metált énekel a hölgy, de határozott soul behatással, ami tovább árnyalja a képet. Mint az időnként feltűnő vonós és egyéb klasszikus hangszerek hangja, érdekes hetvenes évek pszichedelikus hangulatot hozva. E mellett szerepel karakteres jazz nóta, instrumentális és lassabb szám is az anyagon. Ami valahol szólólemez, de olyan zenészekkel a művésznő mögött, amitől ez mégis több a sokknál. A durva pedig az, hogy erre cuccra a legnemesebb értelemben is rá lehetne varrni a fentieken túl a pop jelzőt is, de simán. Mint ahogy azt is, hogy ennek a nőnek úgy kéredzkedik be a hangja az intim szférádba, mint az óvatos szülő, kit épp becsapott ajtó választ el dacos gyermekétől, de ettől még egy percre sem lágyul el túlzottan. Mégis tud szeretni, de kemény is maradni. A hang maga, és egyben az egész lemez is, amiről még jó, hogy nem írtunk kritikát korábban, mert ezt kritizálni súlyos bűn lenne. Csak rajongani érte, házalni vele, agitálni mellette és szeretni nagyon nagyon. Itt és most. Teljes egészében.