Ha a tízenpár évvel ezelőtti önmagamnak mutatnám meg a Rival Sonst szétcsókolnám önnön arcomat. Retkes blues rockot akkoriban a 60-as 70-es alapművekből válogatva találtam. Imádtam volna a kaliforniai bandát. Imádják sokan most is. Főleg annak köszönhetően, hogy benne van az a fíling, ami esszenciális összetevője a blues-rock-hard rock életérzésnek. A Rival Sons pedig hét esztendő alatt egy megkerülhetetlen tényezővé vált, nem csupán a múltba révedő, poros tatarock célközönség körében, de a globális zenei színtéren is.
Ezt alátámasztandó: ha nem ugrik be, hogy hol hallottál róluk, akkor annyit mondok Black Sabbath búcsú buli. Aki ott volt – én speciel nem - elismerően nyilatkozott róluk, már ha épp nem gyomorgörcsben, ájulás határán várta Ozzy és a sleppje vaskos riffekkel megsúlyozott búcsú integetését. A Rival Sons amúgy sem zöldfülű a legendák színpadi előmelegítésében, a Deep Purple előtt is játszottak már.
Ha olvasod, hogy kik előtt játszottak, a stílust már sejtheted is. Ami extrát hoz a Rival Sons a könnyen befogadható old school hard/blues rock stílusban, talán az, hogy az igényesség nem telepszik rá, és uralja le a beleszarós, szájból cigi lógós attitűdöt. A korai Sabbathnál modorosabb, de ösztönösebb, mint egy Deep Purple.
Azt a beavatott fülek is hallhatták eddig, hogy a Rival Sons nem szarral gurigázik. A Hollow Bones az ötödik lemezük, és olyan, mint amilyennek lennie kell. Mondjuk nálam leginkább a lemez eleje működik. A Hollow Bones Pt. 1 rendesen berobbantja a lemezt –a lemez vége felé jön a második rész, ott kicsit jobban ki is bontják a dalt-, az azt követő Tied Up ahol azt érzem, hogy igazán elkapják a fonalat. Sok dolog vegyül, de egyáltalán nem valami korai klasszikus kópiáját érzem benne. A Thunder Voices pedig már az első ütemtől megvett, és teljesen bekebelezett.
A Hollow Bones aztán vagy csak nekem megy el egy olyan irányba, ahol a rock iránti szeretetem finomhangolása nem találkozik a Rival Sons dalaival, vagy csak kicsit megcsúszik az izgalmasan kezdő lemez, és az addigi elismerést érdemlő megoldások száma is csökken. A Pretty Face például nem sokkal jobb, mint egy B-kategóriás Eagles Of Death Metal/Wolfmother jammelés végterméke. A leginkább viszont a Black Coffee az a momentum, ahol egy kicsit kínossá válik nekem az album. Delta blues találkozik a soullal, háttérénekkel. A szöveg, a zene nagyon izzad, és vágom, hogy jópofa, meg fasza dolog lehetett játszogatni a próbákon, felvenni expert énekes haddal, de ennél a pontnál kifejezetten elvesztettem a már addig is csöppet akadozó érdeklődésemet. A záró All That I Want pedig felteszi a giccskoronát. Pedig nagyon nem így indulnak neki az elején.
Vegyes érzéseim vannak. Az elejéért kijár a gratuláció a Rival Sonsnak. A Hollow Bones anyag első fele képes teljesen magával ragadni, csak ugye van a második fél, ami tőlem nagyon messze áll. Ettől függetlenül valószínűleg lesznek, akik pont fordítva éreznek, meg még valószínűbb, hogy lesznek, akik szőröstül-bőröstül zabálni fogják ezt a lemezt. Én azért inkább a félhomályból csipegetem tovább a Rival Sons munkásságát.
(4/5)
