Nem lehet azzal vádolni, hogy a vontatott, hosszan elnyújtott, ambient beütésű zenéktől felállna a hátamon a szőr. Sleep? Számomra teljesen élvezhető. Sunn (O)))? Necces, de bőven vannak pillanatok, amikor magával tud ragadni. A betegebb Neurosist is könnyedén emésztem, az Earth meg nem igazán tud nálam hibázni. A Swans viszont megmutatta a határaimat, hogy meddig tudok elmenni, ha a teljes magamba roskadáshoz kellene rekviemet keresni.

A legszörnyűbb, hogy végig próbáltam magam meggyőzni, hogy a Swans végül is nem annyira rossz, de a legújabb dupla lemezük, a The Glowing Man egy olyan gyötrelmes két óra alatt szembesített azzal, hogy ez már nekem is sok. Pedig lenne benne, ami magába tudna szippantani, de itt most olyan 20, 25 vagy 28 perces számokról beszélünk, amik nagyjából végig egy témára épülnek, és nem ritka a 4-5 perces letargikusan lassú ütemek monoton ismétlése. Ezzel még sok bajom nem lenne, de valahogy a súly és a zúzás nem hozza el a beteljesedést.

A Swans eddig teljesen kimaradt az életemből, de így utánuk nézve, lehetnének ők az amerikai Vágtázó Halottkémek is, vagy legalább annak a Lou Reedbe oltott hibridje. Van benne egy adag punk attitűd épp annyira, mint blues, jazz, folk vagy country. Mondjuk ennél a lemeznél az egészre rátelepszik az igazi cipő bámuló, torzító mentes post-rock, ráadásul kicsit dark wave köpenybe bugyolálva.

Az pedig tévútra vitt, hogy azt hittem, majd húsz percen át szépen építkezik, de belesző jó pár hangnem, hangulat váltást. Michael Gira gyakorlatilag kántálás szinten énekli végig a lemezt, emiatt a The Glowing Man fénypontja éppen az a When Will I Return, ahol a felesége, Jennifer énekel. Érzelmileg ez a leghatásosabb dal, meg az egyik legrövidebb dal a maga öt és fél percével. Michael Gira hangját viszont most egy ideig biztos nem szeretném hallani. A Frankie M-nél adtam fel igazán, hogy bármit is elvárjak tőle. A legkínosabb itt dalszövegileg a Swans, de az egész lemez alatt van egy alteros-elvont-kicsit dadaista beütése, ami miatt a zene inkább a háttérben marad, pedig ott még menthető lenne az összkép, de amikor egy jobb riff megismétlődik tizenhatszor, akkor már kicsit elunod azt is, meg úgy az életed is –erre az alapra jön a nihil ének, mint cseresznye a tejszínhabra a mély depresszió keserédes fagylaltján-.

A Swans tehát nem vezet nálam, ha elszállós két órához keresnék aláfestést. A The Glowing Man inkább hoz kínos pillanatokat, mint transzba esett katarzist. Pedig talán ez lett volna a céljuk. Vagy éppen az, hogy gyászosan temessék el a kísérletezős, progresszív, post-bármilyen zenét, fityiszt mutatva a megújulásra képtelen rockzenének. Ez a hattyú most a saját mocskába fulladt sajnos.  (2.5/5)