Kedvenc Helmet rajongóm Karcsi bácsi szerintem még ma is kezet csókolna akár csak annak a személynek is, aki valaha mondjuk textilt vásárolt Page Hamilton úrtól egy koncerten és így közvetve vagy közvetlenül, de érinthette a szentembert valahogyan. Azzal pedig, hogy az első három Helmet album valamely dalát hallgatva magában az említett dalszerzőfenomént szentté avatta, valószínűleg Karcsi bácsi nincsen egyedül. Ugyanis a magánszemélyek mellett bandák tucatjai szerettek volna a kilencvenes évek elején olyan hangszerizmokból lüktetni, mint például a klasszikus Meantime lemez. Beékelődve ezzel az egészen újszerű metál és a kombinatívabb hardcore kísérletező irányzatai közé. Méghozzá merész trükkjeikkel. Ami pályafutásuk alatt végig jellemző is maradt rájuk. Mint ahogy most is, ennél a profán címmel ellátott új lemeznél. Ami abszolút visszakanyarodás a kilencvenes évekhez.

Egy újabb nagyszerű trükkel, mert a Dead to the World című új anyag korántsem a felállásában azóta már sokat változó zenekar saját korai gyökereihez nyúl vissza. Hanem sokkal inkább ahhoz a szintén szabad korlátokkal bíró grunge szagú hangzásvilághoz, ami a Helmet legsikeresebb időszakával párhuzamosan uralta azt a másik színteret, ahol a bevett formulákon túl, valami nagyon mást akartak játszani az arcok. Ez a hangzásvilág azonban nem most sejlik fel először Hamilton úr bandájának zenéjében. Ugyanis már az ezredforduló utáni első, Size Matters lemezen is szerepeltek olyan számok - mint például a Drug Lord - amiknek a témáit megjelenésétől számítva tíz évvel korábban, kinyújtott kezekkel és szomorú kiskutya szemekkel lejmolta volna le a Helmet stúdióajtajánál pár olyan grunge zenekar, akik addigra nagyjából túl is voltak már minimum egy kiégésen. A Helmet azonban akkor ezeket még nem írta meg. Abban ugyanis padka magasságú sem lett volna a trükkérték. Hanem várt vele tíz évet. Művelt hozzáállásában pácolva az ínyenc ötleteket. Majd kissé nyersebb, kidolgozatlanabb formában, de ilyenekkel nyitott később új korszakot. Megágyazva ezzel ennek az ismét mértékadó Dead to the World című albumnak, amelyen tovább tisztultak és finomodtak azok kompozíciók, amik a zenekar második időszakára voltak inkább jellemzőbbek.

Amit pontosan az említett Size Matters lemeztől lehet számolni, hiszen a banda epicentrumát, azaz Hamilton urat leszámítva, itt egy teljes átalakuláson ment át az azóta is folyamatosan változó felállás. Számomra azonban a következő Monochrome korong volt az, ahol miután bélésemben fordult egyet az új irányvonal, már kezdett egyre emészthetőbbé válni. Miközben elődjéhez képest pont ez a cucc volt inkább a vadabb és fűszeresebb. Azonban én mégis ezt érzem inkább a mostani album elődjének, semmint a hat éve kiadott Seeing Eye Dog tíz számos anyagát. Ami nyilván nem áll távol a korábbi elképzelésektől, de valahogy sokkal inkább elkapkodottabb, felszínesebb azoknál. Míg a mostani Dead to the World első három tétele - Life or Death, I Love My Guru, Bad News - azonnal egy sokkal tisztább, koncepciózusabb képet alkot hangokból. Amikben a szelídebb részek gitárpedálra való lépéssel történő kivégzése, aztán az ehhez adott dinamikus dobpörgetések és a vegytisztán refrénközpontú dalszerkezetek valóban nem engedik feledtetni a garázs bagázsok bazseválásával vont egyértelmű párhuzamot. Főleg akkor, mikor a markánsan pesszimista szövegek ilyen, szinte pophimnuszos bájjal nyalnak a füledbe, mielőtt a lerúgott tornacipő majd megint eltapossa a torzítót és szít egy kis tüzet a taktusban.

Ehhez a számomra rögtön a lemez csúcspontját alkotó hármashoz pedig jól passzol a kissé dinamikusabb, szaggatottabb Red Scare. Ami esetleges és folytatólagos post - hardcore is lehetne, ahogy azt a Helmet tudja csak izzítani igazán, de az ének által felvezetett lágyabb refrén aztán teljesen más irányba viszi a dalt. Amit a lassú dob - basszus kombinációval kezdődő, sokkal elszálltabb címadó nóta követ. Ugyanazzal a vegyes érzéstartalommal, amit a gondoskodóan kedves, mégis cinikus refrén és a keményebb gitárokkal megtámogatott, néhol élesebben szúró szöveg kettőssége okoz. Talán ezért is, az itt megjelenő él nyomán nagyon kontrasztos tehát a lemez második felébe már belenyúló Green Shirt. Ez ugyanis annyira könnyed, mondhatni poptarisznyából kiszórt tétel - Elvis Costello feldolgozás - amit Helmet lemezen még akkor is szokni kell, ha már mindannyian tudjuk is, hogy Hamilton úr halántéka ősz. A lázadóból pedig finom kultúrforradalmárrá lett. Aki gyapjúpulcsiban alkot. Olyan dühös, mégis mértéktartó szerzeményeket, mint az Expect the World és a Die Alone, ahol a védjegyévé vált groove gitár vad lüktetése karcos és szüntelen. Jelentőségét átírni, még az altató dalnak írt Look Alive is képtelen lezárásul. Merthogy az igazi utolsó dal, valójában az első dal második, azaz befejezésnek szánt változata.

Hamilton úrtól. Aki habár már nem azokat az albumokat írja, amiknek kazetta változatát ínhüvelygyulladásig forgatta a magnó nyitott lejátszója fölött a nagyérdemű, de ennek korántsem ő az oka. Vagy talán mégis. Hiszen a zenéje alapján elég intelligens fazonnak tűnik, úgyhogy valószínűleg képben van azzal a ténnyel, a nívó mennyire szigetelhet el egy alkotást a silányság azon tengerén, amit az újkor humanoidjainak túlzott nyálképződése és nem a légkör egykori viszonyainak változása hozott létre. Az elszigeteltség azonban nem csak szomorú lehet, hanem szolidan elegáns is, mint mondjuk egy valódi gyapjúpulcsi. Ezért megyünk majd abban a turnéra mi is, ahol ez a lemez ünnepli a huszadik születésnapját. Az olcsó konfekció ugyanis sohasem biztos. Ha Columbo felügyelő egy utolsó mondattal visszajöhetne talán azt mondaná: Épp az a gyilkos!