A 90-es évek derekán járunk, az AvtoVAZ járműgyártó vállalat sláger termékében repesztünk Szombathelyre a haverokkal, a friss jogsi ott ropog a belső zsebemben az autórádióból meg a Helmet üvölt. Nyugat-magyarországi Wayne’s World Zsigulira meg alternatív metálra hangolva, bekönnyezek, ha csak rá gondolok.

Ebből a kis privát intróból talán már kisejlik, hogy nekem a Helmet szívügyem, ott van a Top 5-ben, csak sajna (szerencsére) mindig újra fel kell fedeznem őket, mert bizony könnyen szem elől téveszthetők. Erről egyébként kicsit ők is tehetnek, hiszen a rock ‘n’ rolljukból mindig is hiányzott a “roll”, azaz hiába csinálsz kurva jó zenét, ebben az iparágban nem előny, ha úgy festesz mint egy földrajztanár. Pedig a Helmet jó ütemben érkezett a 90-es évek kívül-belül sallangmentes alter-rock/metal világába, ám a nagy áttörés valahogy elmaradt, helyettük az eggyel piacképesebb színes-szagos nu-metal bandák lettek a befutók, akik aztán nem győztek hálálkodni a Hamiltonéknak a sok potya riffért.

Hogy ez mennyire jó vagy rossz, nyilván egyéni preferenciák mentén dől el, én azonban fogadnék egy képes világatlaszba, hogy a Helmet legénysége soha nem ambicionálta a kokós-kurvás-magánrepülős rocksztárságot, cserébe megmaradtak egy olyan bandának, akikért semmikor nem ciki rajongani (a többes szám manapság mondjuk kevésbé indokolt, hiszen Page Hamilton egyetlen állandó tagként tulajdonképpen maga a Helmet).

A legújabb Left című lemez sem csinál a bandából világsztárt, cserébe szépen belesimul az amúgy is koherens diszkográfiába, sőt a 2016-os Dead to the World-höz képest egyértelmű “visszakeményedésnek” lehet fültanúja a türelmes hallgató. 

Ezt azért írom, mert a Left bizony nem adja magát könnyen, kell hozzá némi kitartás, főleg ha valaki továbbra is a Meantime / Betty / Aftertaste mesterhármasához méri az újkori Helmetet. Jómagam csupán a Bombastic-ba bírtam elsőre belekapaszkodni, a kislemeznek bedobott Holiday-t csak most kezdem felfedezni, de valójában ez az összes többi nótára is igaz. 

Még egy olyan lassú dalnak, mint a Tell Me Again is megvan a helye a Leften, akárcsak a teljesen elborult jazz-impro zárótétel Resolutionnak, de aki a Helmet noise-rockos oldalát részesíti előnyben annak, a NYC Tough Guy vagy a Dislocated szerezhet kellemes perceket. Apropó percek: abból 31 került felhasználásra, ami most kivételesen nem tűnik kevésnek, pedig 11 dal sorakozik a lemezen, igaz a záró Resolution mellett a Reprise átkötője is inkább hangulatfokozó, semmint teljes értékű nóta.

Mikor ez az írás megjelenik, akkor már túl vagyunk az immár hagyományosnak mondható Helmet bulin, ami a Left bemutatója is egyben, mert amúgy Page Hamilton hozzánk hazajár, szereti Budapestet meg Bartókot, és talán még egy olyan kocka Ladája is van, mint amilyen a fateré volt, csak abban nem Helmet bömböl, hanem a Kékszakállú herceg vára. 

(Update: a koncerten végül igazolódott a földrajz-tanár elméletem, Page Hamilton a tagok bemutatásán túl nemcsak azok lakóhelyéről mesélt, de azt is elmagyarázta, hogy melyik államban találhatóak, illetve hol helyezkednek el a térképen.)