Van egy rész valamelyik Pearl Jam dokumentumfilmben, amikor valaki a zenekarból arról beszél, hogy Seattleben kilenc hónapon keresztül esik az eső, szóval nem nagyon van mit tenni, a próbaterem az egyik legjobb hely ilyenkor. A PJ karrierjét tekintve valószínűleg nincs jobb módja az eső elleni védekezésnek, és bár lehet, hogy furcsának tűnik grunge anekdotával nyitni egy finn sludge kvartett új lemezének ismertetőjét, de el tudom képzelni, hogy Finnországban sem jobb a helyzet. A Demonic Death Judge (DDJ) harmadik lemezéből kiindulva: szerencsére.
Alapinformációként elég annyi, hogy 2009 óta létezik a zenekar, és a szokásos utat járják: EP-k, split-ek után két album, majd hosszú szünet, így a Seaweed majd’ öt évvel az legutóbbi sorlemez után veszi fel a fonalat. Azt a fonalat, melyet mellettük olyanok szőnek, mint a Bongzilla / Weedeater, a Cough vagy a Church of Misery. A háromnegyed órás album mocsári sludge a javából, annak minden kötelező kellékével. Az agyontorzított basszus, a dobok Electric Wizard-szerűen hátul, a kettő együtt pedig kiváltja azt, hogy az egyszeri hallgató ad még egy kis hangerőt az egészre, azután még egy kicsit, még egy kicsit... Lehet, hogy más műfajok kidolgozottabbak, részletgazdagabbak, de azokat összehasonlítani olyan a DDJ albumával olyan, mint Jackie Chant a Terminátorral: mindkettő szórakoztató valahol, de míg JC nehezen vehető komolyan, a T-800-zal való találkozást megemlegeted.
A Taxbear első hangjától kezdve a záró Peninkulmáig alig enged fellélegezni a DDJ, lényegében semmi üresjárat nincs. Elsősorban a már említett Bongzilla-féle harcias sludge dominál, Dixie Dave-éknél talán valamivel megbocsátóbban, amire egy-egy elszállósabb betét is ráerősít. Ez néha egészen meghökkentő megoldásokhoz vezet, mint a bendzsó a Backwoods-ban, máskor kifejezetten Melvins-szerű korai, nyers grunge-ra emlékeztet (Cavity). Ez a kis változatosság az összhatás tekintetében is az album előnyére válik, mert el tudom képzelni, hogy a kevésbé edzettek közül sokakat megviselhet a folyamatos üvöltés.
Ez azt is jelenti, hogy a Seaweed nem mindenkinek szól, és lehet, hogy többen az első hallgatás után őket is besorolják a tengernyi sludge zenekar közé. El tudom fogadni ezt az álláspontot is, valóban nehéz ebben a műfajban (is) újszerűt alkotni, de azt le kell szögezni, hogy a srácok mindent megtesznek azért, hogy ne csak egy legyenek a sok közül. Ott, ahol más zenekarok indulatot, nihilizmust sugároznak, a DDJ humort adagol, ami ad egy gellert az egész produkciónak. Mint egy csóró Red Fang: a lemezhez kapcsolódó két klipen (Taxbear, Heavy Chase) abszolút átjön az egészséges szintű (ön)irónia – vegyük észre a Cathedral matricás tévén nézett Chevy Chase filmet… Nyilván nem lehet egy lapon említeni a két zenekart, de ez a fajta laza, komolytalan hozzáállás tökéletesen ellenpontozza az amúgy kemény anyagot. Nekem ez szimpatikus, úgyhogy egy belefülelést, szigorúan maximális hangerőn (nem telefonon, hangfalakon!), abszolút megér.
4/5
