Roger Waters személye, személyisége eléggé megosztó, alapvetően a Pink Floyd-ot szerető emberek kétféle módon viszonyulnak hozzá. Egyik fele szerint korszakos zseni, aki nélkül Pink Floyd nem lehet igazán az, a másik felük szerint pedig egy pénzsóvár tróger, akinek önzése és irányításmániája szétbaszta Pinky-t. Én személy szerint Gilmour zsenijét nagyobbra tartom Waters-énál, és a Waters utáni Pink Floyd simán megállja a helyét a világban (mi az hogy megállja!), ugyanakkor Waters szóló karrierje közel sem annyira értékelhető. A The Wall giga-monumentális turnéja viszont Waters keze alatt tökéletesen működik, nagyon is testhezálló számára az a közeg. Korábbi saját lemezei sem érintettek meg soha, nagyon hektikus és kapkodó kötelező önmegvalósító albumok voltak nem kevés izzadságszaggal. Szóval ezek után nekiállni Waters újabb (utolsó?) projekt lemezének finoman szólva is elvárásoktól mentes volt.

Roger Waters idén szeptemberben lesz 74 éves, az életműve saját lemezeknél nélkül is teljes, hiszen a The Final Cut-ig bezáróan a Pink Floyd élén olyan mennyiségű, a egyetemes zenetörténelem számára nem megkerülhető alapvetést tett le (a többiekkel együtt persze) az asztalra, hogy az egészen kivételes. De úgy tűnik, hogy még van benne elég kreativitás, hogy ne csak a régi slágerekkel haknizzon körbe a világban (oké, most a hakni egy kimondottan szar kifejezés egy akkora bulira, ami nálunk is volt), hanem azt új formába öntse. Viszont gyorsan szögezzük le az elején, hogy egy 70 év fölötti ember nem nagyon változik, nem nagyon fog újradefinálni semmit. De az, ahogy Roger Waters levette a Pink Floyd a The Wall és a The Final Cut zenei stílusát annak minden elemével, az egészen merész. Tegyük gyorsan hozzá, hogy az akkori Pinky stílus az gyakorlatilag Waters stílusa, mert annak a két lemeznek ő igazán a tulajdonosa. (Bár ezt annyira mégsem kellett volna kihangsúlyozni szerintem, de ez már történelem)

Visszatérve a lemezhez ez egy tökéletes folytatása a The Wall által elkezdett, a The Final Cut által folytatott sorozatnak. Ebben illeszkedik bele az Is this The Life We Really Want? album. Annak minden jóságával és minden hibájával. A lemez, hűen egy idős ember lelkiállapotához, főleg filozofikus és erősen visszatekintő, itt-ott agonizáló hangulatú. Ugyanakkor a hangulatra egyetlen rossz szavunk sem lehet. Hiteles és magával ragadó, bármiféle erőlködés nélkül ülteti le az embert és jó végighallgatni a lemezt.
A zenei teljesítmény az másik téma. A lemezen szinte csak olyan megoldások vannak, amiket már korábban hallottunk valamelyik Pink Floyd albumon. Egészen erős a copy-paste érzésünk van a hallgatás közben. A gitártémák, Waters ének témái, a nyújtások, a váltások, az effektek mind-mind ezerszer hallott és ismert és visszatérő elemek.
És mégis: nem tudom ezért gyűlölni az albumot, mert hiába, mégis működő egésszé állnak össze ezek az innen-onnan kölcsönvet darabkák. Ennek legjobb példája a Picture That dal. Simán levették a One Of These Days megindulását 1.40-nél, simán ott van a Shine On You Crazy Diamond billentyűs utánérzése, a női vokál rész simán másolás a Dark Side lemezről, de mégis egy működő egésszé kovácsolódik. Az album közepe kicsit a szokásosnál is visszafogottabb, kicsit talán le is ül, de a körüljárt témák is indokolják ezt, itt kissé mélázósabb Waters-t kapunk. Aztán a Smell the Roses dalnál újra halljuk a korábban ezerszer használt kliséket, de mégis ez is kedvenc. A lemez vége újra lecsillapodik, lelassul. Kicsit metaforikus is ez, ahogyan elmúlik ez a lemez, úgy múlik el az ember is. Megindító és kicsit maró is.
Nem tudom még most sem eldönteni, hogy azért tetszik a lemez, mert nagyon, tényleg nagyon sokat hoz a ‘73-’85 közötti Pink Floyd érából - ami valljuk be a legsikeresebb és legzseniálisabb időszakuk volt -, vagy azért mert tényleg nagyon jó.

Egy dolog viszont nagyon hiányzik: a gitárszólók. Annyira vártam egy csomó helyen, annyira elő volt készítve neki a terep, de nem. Nem kellett volna, hogy Gilmour legyen ott a Fenderrel, de valami lehetett volna. Vagy más nem tudott volna olyan szólót és úgy odarittyenteni? Szeretném ezt hinni, de nem valószínű, hogy így van.
Ettől függetlenül ez a lemez így is tökéletes folytatása a The Wall és a The Final Cut sornak, sőt igazából azt kellene írnom, hogy tökéletes lezárása. Szerintem ez a lemez Roger Water hattyúdala és e tekintetben ez egy tökéletes mű. Minden benne van Waters munkásságából és művészetéből, annak egy órányi kivonata, esszenciája. (5/5)