Tommy Victor egy élő legenda. Nem Lemmy, nem Tony Iommi, de egy nem túl népes, viszont annál lelkesebb tábornak hasonló ideál, mint a fentiek. Az egykori CBGB technikusból lett gitáros-énekesnek és zenekarának aktív szerepe volt a nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején berobbanó "alternatív" metál népszerűsítésében, és zenekara, a Prong, számos vargabetű ellenére, a mai napig aktív. Persze a húsz éves dicsőség már rég a múlté (bár nem kevesen vannak, akik a mai napig abból élnek), de a Prongnak nem stílusa a múltba révedés: a múlt héten kijött a zenekar kilencendik lemeze, a Zero Days.

Ha verseny lenne a legalulértékeltebb zenekar címéért, a Prong jó eséllyel minimum a top 10-es. Abban az időben, amikor a MTV még zenét sugárzott, nehezen lehetett kikerülni a Lost And Foundot, vagy a Snap Your Fingerst, és a Rude Awakening / Cleansing kombónak nem kis szerepe volt a fel-le ugrálós, grooveos metál megszületésében. A nagykiadós albumok ellenére az igazi kommerciális áttörés valahogy mégis elmaradt, és ahogy a trendek változtak, a Prong is beleállt a földbe. Tommy Victor beszállt Glenn Danzig zenekarába, dolgozott a Ministrys Al Jorgensennel, de az első szerelem valahogy mindig ott volt a háttérben – az, amin sohasem lehet túllépni. Változott az évek alatt, más a frizurája, a ruhatárt is lecserélte párszor, de attól még olyan, mintha mindig velünk lett volna az évek során.

A Zero Days durva időutazás, ahová az However It May Enden indul az út: első hallgatásra egy az egyben 1994, egy eddig fel nem fedezett dal a State Of The World Addressről. Igen, Biohazard, de senki ne kapjon a szívéhez, a kép később kissé árnyaltabb lesz, de attól még az egész album egy jó értelemben vett nosztalgiabomba – már amennyiben a hallgatónak erre van igénye. Ez persze nem jelenti azt, hogy maradtak a régi receptnél. A Divide And Conquert akár a szó klasszikus értelmében vett slágernek is nevezhetnénk, ha nem lenne annyira furcsa ezt a stílus kontextusában kijelenteni, erre pedig nem nagyon volt példa korábban Tommy Victorék életművében.

A zenekar rajongói nem fognak csalódni a Zero Daysben, azzal kapcsolatban viszont vannak kétségeim, hogy hány új rajongót fognak meggyőzni 2017-ben. Nem arról van szó, hogy a Forced Into Tolerance crossover hardcoreja, vagy az Interbeing kifejezetten metálos döngölése nem lenne elég indok a bólogatásra, hanem arról, hogy ahhoz, hogy igazából értékeljük a durván háromnegyed órás anyagot, kell az is, hogy a Cleansing óta várjunk egy igazán erős Prong lemezre. Lehet, hogy vannak olyanok, akik szerint ez már korábban megtörtént, lehet, hogy páran a Zero Dayst fogják a megfelelő jelöltnek tartani, de azt nem gondolom, hogy ez lesz a lemez, ami miatt az összes többit is megszerzi, aki először hallja. Ami valahol kár, mert egyrészt ez egy jó lemez, másrészt pedig akkor nem fogja megismerni, milyen jó érzés a Beg To Differt üvöltetni – márpedig az tuti kilencvenes évek. (4/5)