Azért arra nagy összegben fogadnék, hogy a Hobosexual új albumát nem várták akkora tömegek, mint mondjuk a Tool Chinese Democracyval felérő, "idén" megjelenő lemezét. Bevallom, én sem, tekintettel arra, hogy pár héttel ezelőtt még a létezésükkel sem voltam tisztában. A tavalyi év végén kijött Monolith viszont lehet, hogy nem csak engem győz meg arról, hogy érdemes odafigyelni rájuk. Garázs-stoner rajongók, figyelem!
Milyen lenne a White Stripes, ha lenne egy dobolni tudó dobosa, Jack White nem lenne szerelmes a Mississipi Delta bluesba, a szövegeket pedig egy másik Jack, Black (tudom, Black & White, nagyon kifinomult...) írná? A totális képzavar feloldása a Hobosexual, ez a seattlei duó, akik már-már helyi hősök, de világszerte alig ismertek. Lassan tíz éve működnek, igaz, a Monolith csak a harmadik anyaguk, ami, mint tudjuk, vízválasztó: az első lemez mindig jó, a másodikat elviszik az elsőről lemaradt dalok, de utána már tényleg elő kell állni valami nagy megfejtéssel. És itt a buktató: ha valamit csak az életmű összefüggésében lehet élvezni, önmagában nem, az csak csalódás lehet. Szóval a harmadik lemez nagy feladat, és már csak azt a kérdést kell megválaszolni, hogy mit ér a Hobosexual megoldása.
A nyitó Trans Am Sunday első riffje nagyjából elhelyezi a duót a mostanában felkapott pszichedelikus-stoner vonalon, amivel meg is kapja a garázsos hangulat azt a pluszt, ami miatt egyáltalán érdemes foglalkozni vele. Az említett gitártéma amúgy a maga egyszerűségében nagyszerű, és ez nagy szó abban a műfajban, ahol a hangulatot többek között az ismétlések és variációk sokasága adja. A tízdalos anyag ezzel együtt a „klasszikusabb”, Stooges-hatású garázsrock (Monsterbater, Up The Down Walls) és a tudatmódosult, belassult stílus (Monolith, VHS or Sharon Stone) között igyekszik valamilyen egyensúlyt kialakítani, inkább több, mint kevesebb sikerrel. Előkerül egy kis blues is (Night of 1000 Daggers), de ez azért annyira nem váratlan fordulat egy ehhez hasonló albumon.
Ami mindenképpen jót tesz a produkciónak, az a humor, ami leginkább a szövegekben érhető tetten, de hát nehéz olyan címeket überelni, mint az előbb említett VHS or Sharon Stone vagy a Dimensional Beard. Ezen azért is érdemes elgondolkodni, mert azt, hogy ez most egy „komoly” produkció, vagy valamilyen viccnek szánt, legalábbis túl komolyan nem vett projekt, többszöri hallgatásra sem tudtam eldönteni. Tekintettel arra, hogy még Washington állam területéről is ritkán mozdul ki a Hobosexual, nehéz lesz koncerten megítélni, hogy merre billen a mérleg nyelve, pedig azt elképzelhetőnek tartom, hogy élőben nagyon szórakoztató produkcióról van szó. Lemezen hallgatva inkább kikapcsolódásnak ajánlható, annak egyáltalán nem rossz; azon viszont őszintén csodálkoznék, ha jövőre világsztároktól kellene elnézést kérnem e szavak miatt.
