Miután egész éjszaka esett szerencsére reggeltől elkezdett javulni az idő, így már csak a sárral kellett megküzdenie a fesztiválozóknak és a szervezőknek, az elakadó teherautók és quadok egymást próbálták kihúzni a sártengerből több-kevesebb sikerrel. Szerencsére a program csak késő délután vált igazán érdekessé és addig valamelyest javult a helyzet a melegnek köszönhetően.

Nemrégiben nálunk Marco Mendoza előzenekaraként lépett fel a Black Cage és kíváncsi voltam hogyan boldogulnak egy fesztiválon nagyobb közönség előtt. Nem éppen szerencsés időpontban kezdtek mert korai kezdés mindig hálátlan, de így is sokkal többen jöttek el a kisszínpadhoz mint vártam, persze élvezték a hazai pálya előnyét lévén a Black Cage osztrák zenekar. A lendületes rockszámok domináltak a műsorukban, de néhány érzelgősebb ballada is belefért amelyekben az énekesnőjük Kati Cher is gitározott. Magabiztosak voltak és a jó hangú Kati sem jött zavarba, bár a hangulat nem volt olyan közvetlen mint a klubkoncerten de a tempós nyitás és a fülbemászó gitárhangzás miatt a közönség vevő volt a modern glam rockjukra.

Ezután egészen késő délutánig nem voltak túl érdekes zenekarok, csak a Life of Agony koncertjére volt érdemes visszatérni. A '93-as River Runs Red ott van a 100 legfontosabb metallemez között és most, hogy némi szünet után ismét összeálltak és kiadták az ötödik, jól sikerült nagylemezüket amivel bizonyították, hogy nem vesztette lendületét a zenekar. A tavalyi lemezt még ugyanaz a felállás készítette el, mint a korai időszak anyagait idén azonban Sal Abruscato helyét Veronica Bellino vette át a dobok mögött. Nagyon nehéz bekategorizálni azt, amit a Life Of Agony csinál de a majd egy óra amit a zenekar játszott igazi telitalálat volt, egy olyan szettet kaptunk amely jól működött és igazán élvezhették a rajongók. A hangulat és a lüktetés együtt járt ahogy a zenekar játszott, Alan Robert színpadon is a védjegyszerű kalapját viselte, és egy húsz éves ember energiájával szaladgált a színpadon, míg Joey Z gitáros a szeszélyes riffekre, és a grooveokra összpontosítva játszott. A show energikus volt és még az érzelmileg túlterhelt Keith (Mina) Caputo jellegzetes énekhangja is rendben volt. A LOA bizonyította, hogy a 20 évvel ezelőtt írt dallamok még ma is létfontosságúak. A lejátszott dalok mind a
rajongók kedvencei voltak és a zenekar legjobb pillanatait tükrözték.

Arch Enemy

Miután feltűnt a zenekar a Set Flame to the Night hangjaira olyan erővel söpört végig rajtunk a The World Is Yours, hogy szinte felrobbant a színpad. Az Arch Enemy zenéje a melodiák és az energia tökéletes keveréke és a a rajongók örömmel fogadták a War Eternal-t, a Ravenous-t, a My Apocalypse-t, a tempó könyörtelen volt. Sharlee D'Angelo és Daniel Erlandsson basszusa és dobjai együtt az igazi gerince az egésznek ugyanolyan pontosak voltak, mint az tőlük megszokott, de mégis Michael Amott és Jeff Loomis összhangja vitt mindent. Alissa White-Gluz pedig egy igazi díva! A közönség iránti elkötelezettsége, a színpadi mozgása, a vokális képességei és a teljes előadás kifogástalan volt, fáradhatatlanul energiát nem kímélve rohangált ​​a színpadon szőke-kék sörényével, miközben igazi szenvedéllyel énekelt és hörgött. A kissé lágyabb The Eagle Flies Alone fantasztikus előadása az új albumból jó helyen állt a koncert közepén, hogy legalább néhány pillanatig biztosítsa a tömegnek a lélegzetvételt. A legnépszerűbb számaikat játszották amivel az Arch Enemy elérte, hogy a koncertjük maximális energiát érjen el. Az Arch Enemy mindig lenyűgöző zenekar élőben!

The World Is Yours
War Eternal
Ravenous
My Apocalypse
The Race
You Will Know My Name
The Eagle Flies Alone
First Day in Hell
As the Pages Burn
We Will Rise
Nemesis

Jonathan Davis

Jonathan Davis ezúttal szólóban érkezett a Nova Rockra, hogy bemutassa a lemezét, amely Black Labyrinth címmel jelent meg idén májusban. Jonathan azt mondta, hogy a lemezének az anyaga 10 év alatt halmozódott fel a számítógépén, de a Korn zenekarral folytatott állandó turné és egyéb komplikációk miatt nem tudta befejezni őket. Davis kimondottan jó fizikai formában volt és a hangjában sem találtam semmi kifogásolhatót. De a zenével nem nagyon tudtam mit kezdeni, talán túl nagy váltás volt az Arch Enemy után. Meglehet ha itthon hallgatom talán sikerül ráhangolódni erre az alternatív-kísérletező rockzenére de ott a fesztiválon nem ment. Pedig Ray Luzier brillírozott és láthatóan élvezte az egészet és a hegedűs L. Shenkar és Miles Mosley sem akármilyen zenészek. Szó se róla szívből jövő koncert volt, Jonathan átadta szenvedélyét miközben a színpadon mozgott és két Korn számot is eljátszottak (Slept So Long, System) mindkettő tökéletesen illett a koncertprogramba, nem lógtak ki egy kicsit sem, de nem is azért kerülhettek a programba, hogy felpörgessék a bulit. Én erre a befelé forduló zenére nem tudtam ráhangolódni és azokkal együtt akik inkább valami bulizósabb zenére vágytak inkább átmentem a piros színpadhoz a Bad Religion koncertjére.

Bad Religion

A Bad Religion zenészei a legkevésbé sem látszanak (punk)rockzenésznek, az énekes Greg Graffin inkább egy tanárra hasonlít akit inkább egy előadóteremben tudnék elképzelni mint a színpadon ami nem is olyan valóságtól elrugaszkodott gondolat mivel Graffin doktorált a Cornell Egyetemen, igazából Dr. Graffin a Bad Religion énekese...
A közel 40 éves punk rock zenekar az egyik legbefolyásosabb ebben a műfajban és nem csak a régi dalok népszerűek, hanem a legújabbak is-ezt nem sok régi zenekar mondhatja el magáról. A zenészek kicsit idősebbek és persze kissé lassabbak, de a lelkesedésük még mindig olyan, mint korábban soha. Úgy tűnik, hogy ugyanolyanok mint sok évvel ezelőtt amikor utoljára láttam őket, élvezik a koncerteket. A tempó soha nem hagyott alább, csak úgy sorjáztak a rövid, melódikus punkrock nóták, amelyeket csak Graffin összekötő szövegei szakítottak meg, ilyenkor remek irónikus humorral szórakoztatta a közönséget. A setlist változatosan volt összeállítva a legősibbektől a legújabbig terjedő skálán, de a közönség szinte minden dalt élvezett! Soha nem voltam egy nagy Bad Religion rajongó ugyanazért az okból, hogy érdeklődésem kezdett alábbhagyni: a gyors, három (és néha négy) akkordos dallamok lendületesek, de 15 dal után eléggé ismétlődőnek kezdem érezni. Na de a Bad Religion a punk rock Ac/Dc-je, nem azt vártam tőlük, hogy olyanok legyenek mint a Dream Theater, csak jól akartam szórakozni.

Mit keres egy YouTuber a Nova Rock fesztiválon? A Rockstation oldalain is gyakran feltűnik Leo Moracchioli aki a YouTube-on nagy népszerűségre tett szert a különböző műfajok népszerű dalainak metal coverjeivel, most zenekart szervezett maga mellé és turnézik. Ami a YouTube-on működik élőben nem biztos, hogy ugyanolyan vicces és szórakoztató. Nagy tömeg jött össze a koncertre és ott tényleg mindenki bulizni akart amihez Leo coverjei kiválóak még akkor is ha a számok kissé egy kaptafára készülnek. Remek volt a hangulat, mindenki önfeledten ugrált és énekelték a számokat, nem is nagyon kellett bíztatni a közönséget, Leo jó frontembernek bizonyult. Szórakoztató volt? Jobbára igen. Jól zenéltek? Igen.Jó volt a hangulat? Igen. Azt pedig, hogy mennyire van létjogosultsága egy ilyen produkciónak mindenki döntse el maga. Ha nem is vágott földhöz a koncert szerintem érdemes volt rászánni azt a kis időt.

Prodigy
Úgy látszik a '90-es évek sosem érnek véget. Örökké velünk marad és sosem felejtjük el a '90-es években készült dalaikat: Nirvana, Pearl Jam, Red Hot Chili Peppers, Metallica, Soundgarden, Green Day, Alice in Chains. De ha lenne soundtrackje a '90-es éveknek akkor az a Prodigy lehetne. Nekem már csak "Prodidzsáj" marad (2009-es Szigetreklám...) a zenekar és Magyarországon jóformán nem rendezhettek fesztiválról nélkülük, ha nem lépnek fel már biztosan hiányérzete lett volna a fesztiválozóknak. Úgy látszik Ausztriában is hasonlóan kultstátusnak örvend a zenekar mert hatalmas tömeg várta őket. Elektronikus zenét a Nova Rockra? Annyira nem ördögtől való gondolat mert a Prodigy rendesen fel van tuningolva élő dobbal és gitárral! Így mindjárt más a dolog fekvése. Persze nem mondjuk Arch Enemy-féle zúzásra kell gondolni, Rob Holliday nem egy Amott és Leo Crabtree sem Lombardo, de ők ketten tették könnyebben emészthetővé az elektronikus zenét. Liam Howlették a Nova fesztiválközönségét is képesek voltak megnyerni, a hozzáállás és a kellő agresszivitás lehet a megfejtése annak,hogy a rock/metal rajongóknak is bejön a zenéjük. Agresszivitásból pedig nem volt hiány mindezt csak kiemelte a remek, a zenéhez tökéletesen passzoló, azzal együtt lüktető világítás ami az eddigi koncertek közül a leglátványosabb volt, elsöprő vizuális Amikor a Prodigy megjelent a színpadon Maxim Reality felkiáltott: “Are all my warriors here?
Where are my Prodigy people?” majd a tömeg elszabadult és innentől nem volt megállás egészen az utolsó nótáig, pedig Flint most 46 éves és még mindig ugyanolyan hatalmas energiával rendelkezik, mint a Firestarter idején. A csúcspontok közé tartoztak a Firestarter, az intenzív Breathe, az Omen és az Invaders Must Die. Abszolút kiemelkedő csúcspont volt a Smack My Bitch Up, ahol Maxim és Holliday kegyetlenül megragadták a feszültséget az elviselhetetlen szintre emelték. Nem volt töltelék és mellébeszélés, egyszerűen minden szám gyilkos volt! Nem sok közöm van a zenéjükhöz vagy a lemezeikhez de ezt nagy kár lett volna kihagyni! A Prodigy zenészei teljesítették a küldetésük.