14.00-tól a Lionheart koncertje nyitotta a napot, és mi tudná jobban elűzni az ebéd utáni punnyadtságot, mint egy kis hardcore? A búcsúturnén láttam őket, de az a buli nem jó emlékként maradt meg bennem, mert ellinkeskedték a fellépést, az jött le a színpadról, hogy egyszerűen nem volt kedvük zenélni. Most szerencsére szó sem volt erről, úgy zenéltek ahogyan elvárható egy hardcore csapattól és most nem is okoztak csalódást. A Lionheart Rob Watson frontember vezetésével viharként csapott le, a dühös és vad hardcore sugárzott az energiától és ezt továbbadta a közönségnek is. A korai időpont ellenére egész nagy tömeg a jött össze, még a zenekar sem számított ennyi rajongóra. Watson hangja nyers, de érthető, olyan, hogy a hallgató megértheti minden szavát, ami fontos a dalszövegek miatt. Intenzív stílusa, dinamikája hiányos lenne anélkül ahogyan bemozogta a színpadot, miközben Earl Pitts és Rob McCarthy gitárosok hozták a legnehezebb riffeket és a komoly, egyenes dallamokat Evan Krecji basszusával valamint Jay Scott dobjaival együtt a Lionheart igazi hardcore himnuszokat adott nekünk. Ez klasszikus hardcore, nem tér el a műfaj szabálykönyvétől, de ez az amiért működik. A Cali Stomp, a Undisputed, a Rat és különösen a végén az LHHC dalok egész jól megmozgatták a közönséget és most az egész zenekar összeszedettebb volt, mint az ominózus búcsúturnén.