Az augusztusi közbeszédnek évről-évre van két visszatérő eleme. 1: megjegyezni a lehető legtöbb alkalommal, hogy megint milyen kánikula van, 2: nyafogni azon, hogy Sziget Fesztivál (ami ugye most kezdődött). Utóbbi visszatérő elemei, hogy drága, és nincsenek jó programok. A Sziget idén tényleg megkönnyítette a dolgomat azzal, hogy egyetlen egy olyan zenekart sem sikerült találniuk a villanygitáros muzsikák közt, ami akár egy kicsit is felcsigázott volna. És utólag örülök is, hogy radio edit leosztása lett a nagy magyar kirakat vurstlinak. Eléggé vakartam volna a fejem, ha ennek a bő hétnek a koncert termését a hajógyárin kellett volna leszüretelni . Chelsea Wolfe, Impure Wilhelmina, Helmet, amiket saját füleimmel is élvezhettem, és még jön a vasárnap a High On Fire is pölö. Az Earthless/Pallbearer koncertről meg nem is beszélve, azaz pont hogy de.
Ilyen merítésben is igen erős húzás, hogy két "co-headliner" álljon a hajó deszkájára. A Pallbearer a maga heavy rockba itatott doomjával, az Earthless meg a jam orientált psy-rockjával egy olyan keresztmetszettel kecsegtetett, ami egyszerre töltött el izgalommal, ugyanakkor kis félelemmel is. A Pallbearer lemezen eléggé bejött, viszont hosszú távon sohasem bírt magába szippantani, amíg az Earthless tipikusan az a zene, ami leginkább háttérzajként funkcionált nálam a leginkább.
Bevallom, szent meggyőződésem volt, hogy a Pallbearer lesz a második banda, ráadásul a két amerikai zenekar közül ők álltak közelebb a hallójáratomhoz. Úgyhogy nem kis meglepődés fogadott, amikor ráérősen letámolyogva, sörért sorban állva már a doom súlyosabb taktusai morajlottak a színpadról. A Watcher in the Dark már nagyban szólt, és már a Dropout kezdődött, mire elfoglaltam a helyem az egyik hűvös légáramlat vonalában. Itt jegyzem meg, hogy az A38 volt mostanában az egyetlen olyan hely, ahol 2 óra alatt nem izzadtam magam 2 kilóval könnyebbre (Chelsea Wolfe-on szintén jó klíma volt). Nagy tömeg nem volt, de azt sem lehetett mondani, hogy kongott volna az ürességtől a hajó gyomor.
A Pallbearer-t amikor megismertem, jó másfél éve, eléggé grabancon ragadott. Patika egyvelege az ős doomnak, a morózus sludgenak és stonernek, viszont kiabálás nuku, az énekes-gitáros ... meg egy arcátlanul jó énekhanggal megáldott fiatalember, a zene meg amellett, hogy a klasszikus alapokból merít (Black Sabbath, Trouble, a legutóbbi látogatásuk főbandája, a Paradise Lost, de itt-ott a méltatlanul alulértékelt Only Living Witness is beugrott), de közben nyakon van öntve egy nagy adag komplexitással is, leginkább a számok felépítésében. Ezt jól jelzi, hogy hét számmal le is tudták a maguk egy óráját. A harmadik számnál, a Thorns-nál jött az áttörés nálam. Addig is jó volt a koncert, viszont ott el lett kapva valami, és már én is önfeledtebben bólogattam. Megőrülés helyett egyébként inkább az értőhallgatás, és a szolid lég lábdobolás volt a jellemző a közönség aktivitására.
Nagyjából a Fear and Fury, Foreigner daloknál kapott el az az érzés, ami sajnos már párszor elkapott lemezhallgatás közben is, pedig reméltem élőben valahogy ez ki fog maradni. Új sör kell, cigizni kell, és közben nem érzem magamfelé szégyenletesnek, hogy kimaradnak ezek a számok. Pluszban Brett Campbell gitár hangosítása is ekkor kezdett vacakolni, ami még inkább a fejszellőztetés mellé tolt. Ezután már csak a World Apart volt hátra, ami jó lezárás volt. Önismereti ítéletem: egy óra Pallbearer nekem már kicsit sok, viszont kb. 40 percig teljesen jól éreztem magam. Közben észben tartom, hogy ősszel még lesz Elder is.
Ezután jött a második csapás. Az Earthless volt az a zenekar, amiről annyi ugrott be élménynek, hogy ha feldobott a youtube, akkor belehallgattam, és nem kapott el a hányinger, a borítóit meg kifejezetten bírtam. Azt viszont jóindulattal sem lehet mondani, hogy a san diego-i trió munkásságát nagyító alatt követtem volna. Gyors utánolvasással lett világos, hogy az új lemezükön már van ének, de itt bizony megalkuvás mentes jammelés, és nagybetűs rock lesz a menü. Ez pedig be is jött. Az Earthless gyakorlatilag fogta a késő 60-as évek pszichedelikáját, meg az MC5 féle rock n' rollt, belefogta egy présgépbe, és úgy passzírozta egybe ezt, hogy akkurátusan bele csöpögtette a stoner rockot, a szörf rockot, és minden illesztési pontot átkent adrenalinnal.
Pár napja pörgettem egyébként az egyik leginkább radar alatt ragadt kedvencemet, a Mermen-t, ezért az elején nagyon behúzott a koncert. Maximum felfogni lehetett, hogy új számba kezdtek, érezni viszont nem. Ez viszont jól állt nekik, gyakorlatilag félóra alatt egy véget nem érő örömzenét hallhattunk, ami képes volt arra a bravúrra, hogy teljesen leoffolt, és helyekre repített a hallgatása közben. A későbbiekben előkaptak még pár dalt az új albumukról (lásd: Gifted By the Wind, Electric Flame) Baromi dinamikusan dörrentek meg, a lazulósabb részeknél meg tátott szájjal ringtam alfába. A közönség pedig nagyon vevő volt erre az intenzív tripre. Én is egyszerre éreztem a közösséget a színpad előtt flesselgető, Utolsó Napjait Tengető Jim Morrison hasonmással, meg a félmeztelenül pogózó/csápoló sihederrel. Legalábbis egy jó darabig. De itt is kellett a finis előtt egy 10 perces regenerálódás a fülemnek, meg az agyamnak. Tömény volt, kicsit másképpen, mint a Pallbearer, de zeneileg teljesen jóllakottan, és totálisan kiégett fejjel bandukolhattam haza, és közben baromira örültem, hogy nem egy techno csapatás melletti sátorban kell elaludnom.
FOTÓK: Marossy Norbert, A38 Hajó. További képek ITT.
