Egy hajó mindkét oldalt nyitott tetőteraszán a kellemes május eleji időben zenét hallgatni páratlan kikapcsolódás. Egy ültetett smooth jazz esten az élmény – mondjuk, egy jó bor mellett – tényleg csak akkor lehetne teljesebb, ha a gálya tesz egy nagyobb városnéző kört is a vízen. Itt persze (ki gondolná?!..) merőben más stílusról van szó, ehhez a lehorgonyzott lélekvesztő is épp ideális az évnek ebben a szakaszában.

Immáron 7 éve annak, mikor a Dopelord előtt először találkoztam az Entrópia Architektúrával a (régi) Dürerben. Azonnal éreztem, hogy valami furcsa és különleges részese vagyok, illetve megvan az egyik kedvenc magyar zenekarom. Erre az egyedi, példa nélküli élményre hívlak. 

Sokak bakancslistáján feltűnnek mindenféle egzotikus úticélok, mint például Thaiföld, Maldív- vagy a Seychelle-szigetek. Nos, az enyémen első helyen már hosszú évek óta Reykjavik szerepel. Ennek számos oka van, amiről akár egy külön cikket is írhatnék, ám ezek közül az egyik, és meglepő módon egyben a fő motivációs vonalat indító tényező nem más mint jelen cikk alanya, a Sólstafir. Történt ugyanis egy évtizede, hogy jóbarátom küldött egy egyébként tőle megszokott “na ezt hallgasd meg” kezdetű üzenetet, aztán amikor a Lágnætti című tétel videójára kattintottam, pillanatok alatt berántott egy világ, amit mindig is meg akartam ismerni. Érdekes, hogy azóta a szintén izlandi Skálmöld koncertjeihez több alkalommal is volt szerencsém, ám a Sólstafir ez idáig kimaradt, így volt mit bepótolni, de amit kaptam, mégis kissé váratlanul ért.

Szinte hihetetlen, de húsz évvel ezelőtt horgonyzott le az A38-as hajó a Petőfi híd lábánál. Ezt a tekintélyes évfordulót ünnepli meg a hajó és legénysége nem máshogy, mint egy dokumentumfilmmel. Az A38 számos rendezvénynek adott otthont az elmúlt években, így érdemes megnézni a filmet!

Az augusztusi közbeszédnek évről-évre van két visszatérő eleme. 1: megjegyezni a lehető legtöbb alkalommal, hogy megint milyen kánikula van, 2: nyafogni azon, hogy Sziget Fesztivál (ami ugye most kezdődött). Utóbbi visszatérő elemei, hogy drága, és nincsenek jó programok. A Sziget idén tényleg megkönnyítette a dolgomat azzal, hogy egyetlen egy olyan zenekart sem sikerült találniuk a villanygitáros muzsikák közt, ami akár egy kicsit is felcsigázott volna. És utólag örülök is, hogy radio edit leosztása lett a nagy magyar kirakat vurstlinak. Eléggé vakartam volna a fejem, ha ennek a bő hétnek a koncert termését a hajógyárin kellett volna leszüretelni . Chelsea Wolfe, Impure Wilhelmina, Helmet, amiket saját füleimmel is élvezhettem, és még jön a vasárnap a High On Fire is pölö. Az Earthless/Pallbearer koncertről meg nem is beszélve, azaz pont hogy de.

Először úgy gondoltam, hogy Mindenszentek napjára egy Misfits buli illene a legjobban. Azután elgondolkodtam valami klasszikus, templomgyújtogatós norvég trveság nagyszerűségén. Aztán fél kilenckor színpadra lépett a Mantar, és zárójelbe tett minden okoskodást. De haladjunk időrendben.

Nyílván életkoromnak „köszönhetően” nem a fénykorukban sikerült megismerkednem a Dog Eat Dog zenéjével. De aztán ahogy kezdtem magam beleásni a rock and rollba, elkerülhetetlenné vált, hogy ne csak egy adott stílusba merüljek el nyakig  –de aztán mégis így alakult :D-  vagy még jobban.  Aztán egyszer csak kaptam egy Dog Eat Dog promo cd-t és elkezdtem utánajárni, hogy ez valójában mi is.

Igaz, hogy még két hónap hátra van a következő budapesti Toy Dolls koncertig, de már a napokban sold out lett az esemény. Így már előre borítékolható, hogy jó hangulatú koncert elé nézünk (bár melyik Toy Dolls nem az?! ), amiben segít majd a Yellow Spots is!

Marky Ramone több, mint pusztán "az utolsó élő Ramone". Ő egy élő legenda, a XX. századi történelem mozgó, lélegző része. Jellegzetes frizurája, trikója, tépett farmere pont úgy fest, mint az albumborítókon, csak a ráncai nyúlnak mélyebbre - szinte mint akit el sem ér a rohanó idő.

Lassan és alig gesztikulál, kimérten, ráérősen, enyhe reszelősséggel beszél. Akár egy szikla a tengerparton - de az interjúk talán százát követő ridegségen át- meg átsejlik szavaiból az együttérzés, és egy olyan fazon képe, aki szépen öregedett, és esze ágában sincs leállni.

A punk rock reneszánsz emberével beszélgettünk A38-as koncertje előtt múltról, jelenről, jövőről, divatról és tragédiáról, haszonlesőkről és okostelefonokról. Figyelem, az erősen idézhető egysorosok koncentrációja túl magas e cikkben!

A punkpápa Keith Morris lehetetlen, lelőhetetlen, és úgy tűnik, felnőni képtelen kollégáival: Dimitri Coatsal, az egykori Burning Brides gittyóssal, a deszkabuzi neoprimitív tininek tűnő Mario Rubalaca élő dobgéppel és Steve "Sokkalpánkabbvagyoknáladhippiköcsög" McDonald basszerrel - nem szarozik. Az elmúlt hónap elején kiröppent a Hypnotize klipje, majd gyors egymásutánban rá egy albumbejelentés, egy közreműködés az ünnepelt popkult-ikonná váló OBEY Gianttel a Record Store Day alkalmából, és a héten az egész, a nagy, a mennydörgő, a... hosszadalmas?!... 3. album.

Az OFF! még mindig a globális hardcorepunk underground egyik (ha nem "a") legfontosabb zenekara, de az epilepsziás váltásokból könyörtelen menetelések lettek a Wasted Yearsen. Teljesült a kívánságom is: hosszabb, érettebb számok, kerekebb szövegek. És már egy picit bánom: a fejjel a falnak lendületet halkabban forrongó bunyós-partizánság váltotta fel. Na kúrjuk...

Először látogatott hazánkba a modern post-rock svéd zászlóshajója, az EF, a fennállása 10. évét és új, fél-szimfonikus albumukat, a Ceremoniest ünneplő világ körüli turné keretében. A Rosa Parks és a Képzelt Város után feltették ez estre a torzított hanghullámokból szőtt koronát az A38 hajón október legvégén. Emanuel és Tomas (a basszusok, valamint az ének és az egyik gitár felelőse) lerántják a leplet arról, hogy post-rocksztárnak lenni se fenékig tejfel, és hogy miként alkosson sikeresen egy kontinens-szerte elszórt tagokból álló zenekar?