Szinte hihetetlen, de húsz évvel ezelőtt horgonyzott le az A38-as hajó a Petőfi híd lábánál. Ezt a tekintélyes évfordulót ünnepli meg a hajó és legénysége nem máshogy, mint egy dokumentumfilmmel. Az A38 számos rendezvénynek adott otthont az elmúlt években, így érdemes megnézni a filmet!
Az augusztusi közbeszédnek évről-évre van két visszatérő eleme. 1: megjegyezni a lehető legtöbb alkalommal, hogy megint milyen kánikula van, 2: nyafogni azon, hogy Sziget Fesztivál (ami ugye most kezdődött). Utóbbi visszatérő elemei, hogy drága, és nincsenek jó programok. A Sziget idén tényleg megkönnyítette a dolgomat azzal, hogy egyetlen egy olyan zenekart sem sikerült találniuk a villanygitáros muzsikák közt, ami akár egy kicsit is felcsigázott volna. És utólag örülök is, hogy radio edit leosztása lett a nagy magyar kirakat vurstlinak. Eléggé vakartam volna a fejem, ha ennek a bő hétnek a koncert termését a hajógyárin kellett volna leszüretelni . Chelsea Wolfe, Impure Wilhelmina, Helmet, amiket saját füleimmel is élvezhettem, és még jön a vasárnap a High On Fire is pölö. Az Earthless/Pallbearer koncertről meg nem is beszélve, azaz pont hogy de.
Először úgy gondoltam, hogy Mindenszentek napjára egy Misfits buli illene a legjobban. Azután elgondolkodtam valami klasszikus, templomgyújtogatós norvég trveság nagyszerűségén. Aztán fél kilenckor színpadra lépett a Mantar, és zárójelbe tett minden okoskodást. De haladjunk időrendben.
Nyílván életkoromnak „köszönhetően” nem a fénykorukban sikerült megismerkednem a Dog Eat Dog zenéjével. De aztán ahogy kezdtem magam beleásni a rock and rollba, elkerülhetetlenné vált, hogy ne csak egy adott stílusba merüljek el nyakig –de aztán mégis így alakult :D- vagy még jobban. Aztán egyszer csak kaptam egy Dog Eat Dog promo cd-t és elkezdtem utánajárni, hogy ez valójában mi is.
Igaz, hogy még két hónap hátra van a következő budapesti Toy Dolls koncertig, de már a napokban sold out lett az esemény. Így már előre borítékolható, hogy jó hangulatú koncert elé nézünk (bár melyik Toy Dolls nem az?! ), amiben segít majd a Yellow Spots is!
Marky Ramone több, mint pusztán "az utolsó élő Ramone". Ő egy élő legenda, a XX. századi történelem mozgó, lélegző része. Jellegzetes frizurája, trikója, tépett farmere pont úgy fest, mint az albumborítókon, csak a ráncai nyúlnak mélyebbre - szinte mint akit el sem ér a rohanó idő.
Lassan és alig gesztikulál, kimérten, ráérősen, enyhe reszelősséggel beszél. Akár egy szikla a tengerparton - de az interjúk talán százát követő ridegségen át- meg átsejlik szavaiból az együttérzés, és egy olyan fazon képe, aki szépen öregedett, és esze ágában sincs leállni.
A punk rock reneszánsz emberével beszélgettünk A38-as koncertje előtt múltról, jelenről, jövőről, divatról és tragédiáról, haszonlesőkről és okostelefonokról. Figyelem, az erősen idézhető egysorosok koncentrációja túl magas e cikkben!
A punkpápa Keith Morris lehetetlen, lelőhetetlen, és úgy tűnik, felnőni képtelen kollégáival: Dimitri Coatsal, az egykori Burning Brides gittyóssal, a deszkabuzi neoprimitív tininek tűnő Mario Rubalaca élő dobgéppel és Steve "Sokkalpánkabbvagyoknáladhippiköcsög" McDonald basszerrel - nem szarozik. Az elmúlt hónap elején kiröppent a Hypnotize klipje, majd gyors egymásutánban rá egy albumbejelentés, egy közreműködés az ünnepelt popkult-ikonná váló OBEY Gianttel a Record Store Day alkalmából, és a héten az egész, a nagy, a mennydörgő, a... hosszadalmas?!... 3. album.
Az OFF! még mindig a globális hardcorepunk underground egyik (ha nem "a") legfontosabb zenekara, de az epilepsziás váltásokból könyörtelen menetelések lettek a Wasted Yearsen. Teljesült a kívánságom is: hosszabb, érettebb számok, kerekebb szövegek. És már egy picit bánom: a fejjel a falnak lendületet halkabban forrongó bunyós-partizánság váltotta fel. Na kúrjuk...
Először látogatott hazánkba a modern post-rock svéd zászlóshajója, az EF, a fennállása 10. évét és új, fél-szimfonikus albumukat, a Ceremoniest ünneplő világ körüli turné keretében. A Rosa Parks és a Képzelt Város után feltették ez estre a torzított hanghullámokból szőtt koronát az A38 hajón október legvégén. Emanuel és Tomas (a basszusok, valamint az ének és az egyik gitár felelőse) lerántják a leplet arról, hogy post-rocksztárnak lenni se fenékig tejfel, és hogy miként alkosson sikeresen egy kontinens-szerte elszórt tagokból álló zenekar?