Nem egészen az előzetes terveim szerint alakult a második nap, de már kora délelőtt szörnyen meleg volt, 12 környékén pedig már szinte elviselhetetlen volt a hőség: kb. 36-37 C, ráadásul a szellő sem rezdült. Olvadoztam, de mielőtt elkezdem volna szép csendben feloldódni és elpárologni a melegben egyik útitársam javasolta, hogy a fesztiválon kívűl keressünk menedéket a hőség elől olyan helyen, ahol sörözni lehet. Az életmentő hideg sörök segítettek átvészelni a kritikus időszakot-az egyik követte a másikat és nem nagyon akarózott otthagyni az enyhet adó sörforrást, ahányszor csak kidugtam az orrom az árnyékból inkább visszamenekültem két újabb sörrel...

Néhány remek sztorival gazdagabb lettem az útitársam jóvoltából, de közben elszaladt az idő. Végül csak visszatértem az erődbe, igaz néhány koncertet kihagytam, de úgy érzem képtelen lettem volna abban a hőségben a nagyszínpadok előtt tölteni az egész délutánt. Nem volt különösebb elvárásom Amalie Bruun fellépésével kapcsolatban, leginkább a kíváncsiság vitt a színpadhoz, mert már olvastam róla azt is, hogy Bruun törekedik arra, hogy fejlessze a black metalt és azt is, hogy ez az egész Myrkur projekt egy nagy blöff. Vagyis a két véglet között mozog a megítélése. Én nem nagyon tudtam mit kezdeni a zenéjükkel, folk/black/doom/pagan metal, de már a skatulyák halmozása is csak a tanácstalanságot akarja elfedni mi is lehet ez. Egy dolog biztos: kétségtelen, hogy roppant egyedi a modell/színésznőből lett Amalie zenéje és az éteri előadásmódja mellett a két csuklyás gitározó kísértet csak fokozta a látványt. Ha a zenéjüket nem is tudtam kellően értékelni, azért gazdagabb lettem egy nem hétköznapi koncertélménnyel. Szó szerint, mert itt jött el a pillanat amikor Murphy betette a lábát a fesztiválra
(->Ami el tud romlani, az el is romlik.). Egy áramszünet képében. Az egész városban. De mint tudjuk Murphy optimista volt. Mert ezzel még nem volt vége, egy kisebb tűz is keletkezett (->A törvény folyománya, hogy két baj is csak a kezdet.), szerencsére nem a nézőtéren vagy a színpadon és a tűzoltók gyorsan úrrá lettek rajta. A szervezőknek nem sikerült elég gyorsan megoldani a problémát így a Myrkur koncert félbeszakadt, Amalie még kijött elköszönni, de itt volt a vége (->Semmi sem történik a tervek szerint.).

Némi rohangálás után az Oriental színpadot és a teljes sötétségbe borult erődöt is lezárták és kérdéses volt a folytatás. Szerencsére a két nagyszínpad és a Metalgate sátor továbbra is üzemképes volt, így nem maradt el a Laibach koncert, ami a fesztivál egyik nagy dobásának ígérkezett. A szlovén avantgarde legendával szemben talán csak nekem voltak túl magasak az elvárásaim, de úgy érzem nagyobb a füstje, mint a lángja. Audiovízuális élményként tudnám összefoglalni a koncertet, a zene baljós, fenyegető természete ellenére mégis erőtlennek érzem az egészet, Monoton menetelős számok követik egymást és nem nagyon tudom elválasztani egymástól őket amire csak ráerősít Milan Fras torokéneklése, kész felüdülés volt Mina Špiler énekesnőt hallani. Egyetlen kivételként a Queen One Vision átértelmezése a Geburt einer Nation ami megmaradt bennem. A zenei minimalizmus ellentétben állt egy hihetetlenül gazdag vizuális háttérrel de számomra ez sem tudta annyira feldobni, hogy lelkesedjek egy kicsit és a közönség részéről is akkor tapasztaltam komolyabb reakciót, amikor egy kicsit előtérbe került a gitár (pl. God Is God). Nem is tudom, hogy mit vártam egy Laibach-showtól, talán egy kicsit
nagyobb színházat, de a Laibach teljesítménye a vártnál is minimalistább volt, ezt sokkal inkább az A38-on tudnám elképzelni, ahol az egész produkció közelebb kerül a közönséghez, lehet, hogy ott nekem is jobban átjött volna a művészetük. Ezt is úgy könyvelem el, hogy voltam egy érdekes nem mindennap látható zenekar koncertjén.

Végre csak eljutottunk idáig, a meglehetősen késői időpontra került Jasta kezdéséig! Jamey Jasta és barátai viszont minden várakozásomat felülmúló koncertet adtak! Jamey nem egy nagy énekes, de igazi, pózoktól mentes, őszinte nagybetűs frontember. Amint a színpadra lépett nyilvánvalóan nincs szükség bevezetésre, átvette az irányítást és a koncert is olyan volt mint a lemezei, sallangoktól mentes, ösztönös és sodró lendületű. A tömeget azonnal felpörgette az óriási, masszív hangzással, amely mindenkit közvetlenül a színpad elé vonzott. Jamey mindvégig töretlen jókedvvel és mosolyogva frontemberkedett, azonban a látványos teljesítmény ellenére ma este nem csak Jamey Jastáról van szó. A buli felénél a színpadra hívja az első vendéget Dino Cazarest! Három Fear Factory klasszikus követte egymást, a Body Hammer, Replica és az Edgecrusher, innentől pedig az eddig is remek hangulatú koncert átment olyan felszabadult örömzenélésbe, amit ritkán látni-hallani! És ezzel még nem volt vége, a következő vendég nem más volt mint Kirk Windstein! Az eddig is súlyos hangzást is lehetett tovább fokozni, hiába ha Kirk gitárja megszólal... Enlightened to Extinction, Lead the Ghosts Astray, Buried in Black hármas után az Exhorder énekese Kyle Thomas csatlakozott a többiekhez, az All I Had és a Bury Me in Smoke előadására, Kyle hangja teljesen olyan, mint Anselmóé és ő is ugyanolyan felszabadultan élvezte a bulit mint a többiek. Jamey Jasta a hardcore és a modern metal metszésén keresztül meglepően szórakoztató és tele van energiával, a vendégzenészek szerepeltetése pedig már csak hab a tortán. A fesztivál egyik legjobb hangulatú koncertje volt.

Fotók: Jelena Jakovljevic. További képek ITT.