Közhelyes, sőt elcsépelt kifejezés az “élő legenda” ám van, amikor kikerülhetetlen. Így van ez a Laibach esetében is. A szlovén avantgárd zenei és művészeti csoport idén töltötte be a negyvennégyet, és azzal együtt, hogy stílust, sőt mi több mozgalmat teremtettek, máig nem bukkant fel hozzájuk hasonló társulat az ismertebb zenei palettán, és ez bizony így is van rendjén. 

A zenekar jó néhányszor tette már nálunk tiszteletét, legutóbb 2023. nyarán a Mátrába hozták el nekünk a múlt század első felének propagandakultúrájából táplálkozó audiovizuális kultúrsokkot, most azonban erre is rátettek egy izzadt munkás tenyér által fényesre koptatott nyelű szeneslapáttal. Az idei turné apropóját a szárnyalás kezdetét jelentő, 1987-ben megjelent Opus Dei album újrakiadása jelentette. 

Manapság viszonylag ritka, hogy klub turnén a főműsorszám egymaga érkezik, de attól tartok, hogy a jelenlévők közül senki nem könnyezte le magáról a szemfestékét az előzenekar-elvonástól. Felvezetés gyanánt (és egyben a személyes ingerküszöbünk tesztelésére) tökéletes volt a koncert előtt majd fél órán át folyamatos lejátszásra állított Leben heißt Leben dobalapja, amit - töredelmesen bevallom - nem bírtuk túl sokáig, így az élő show kezdéséig jobbnak láttuk kellemesebb elfoglaltságot keresni… Majd nem sokkal nyolc óra után végre felgyúltak a fények, és kezdetét vette a több aspektusban is értelmezhető, egy szünet beiktatásával könnyített, 130 percnyi időutazás.

Töredelmesen bevallom, hogy nézőtéri jelenlétem mozgatórugója ezúttal kizárólag a kíváncsiság volt, így elfogult ömlengésre kérem ne számítson a kedves olvasó. Viszont a komoly meglepetéseket általában nem a kedvencek hozzák, és azt kell mondanom, hogy bár sosem fogom ezt a zenekart magamhoz közel érezni, mégis sikerült lenyűgözniük. 

Egyrészt a megszólalás nagyon rendben volt, na de a látvány! A Laibach esetében nem a vizuális effektek támogatják a koncerteket, hanem pont hogy az élő zene ad egyfajta narrációt a háttérben folyamatosan pörgő, gyakran magasztos ám egyben nyomasztó hangulatú, filmhíradó jellegű vetítésekhez, és egyéb, tekintetet megragadó megoldásokhoz.

Az industrial műfaj eleve nem a komplex zenei megoldásokról és a virtuóz hangszeres játékról szól, itt sokkal inkább az atmoszféra teremtése a főszerep, és ez nagyon is működik, méghozzá döbbenetesen hatásosan és kortalanul. A szlovén nyelven előadott tételek esetében az angol nyelvű feliratozás sem maradt el.

A Laibach képes arra, hogy egyszerre szórakoztasson és hozzon le az életről, és még a sláger feldolgozásokkal (mint például a Leben heißt Leben, I Want to Know What Love Is vagy a Strange Fruit) is totálisan ambivalens hangulatot teremtenek.

A zenekar külön érdekessége, hogy a politikai szélsőségek mindkét pólusa képes magáénak érezni, holott egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy a totalitárius diktatúrák által ihletett művészetük prizmáján keresztül egy olyan világot mutatnak be a közönségnek, ami egykor nagyon is valós volt, és soha többé nem lenne szabad valóságnak lennie.

Fotók: Kieron, rockvilag.hu