Amikor megláttam a Revocation új lemezének a borítóját, elégedetten dőltem hátra, mert ritkán jön szembe az emberrel ilyen undorító, szlejmes, antikozmikus, űrszörnyes műalkotás. Reménykedtem benne, hogy a zene szinkronban lesz a látvánnyal. Hát meg kell hagyni erős az átmenet. A The Outer Ones talán a banda legsötétebb és legjobban death metal irányba húzó alkotása. 

A Revocation már évek óta ereszti ki magából a prog-os/technikás death metal-t ötvözött thrash-t. Vagy a thrash-es tech death. Kinek ahogy tetszik. A lényeg, hogy egy megbízható, nyughatatlan formáció, az extrém metal egyik kőkemény gépezete ezen a vonalon. Bevallom őszintén én nem az efféle tekerésért vagyok oda, jobban csípem a régisulis death-t, vagy thrash-t, de tavaly a Summer Breeze fesztiválon lehetőségem volt az első sorból végig nézni a bulijukat. Bár sosem leszek fanatikus, azóta minden tiszteletem az övék, figyelemre méltó fúziót raknak le az asztalra albumról albumra.

Az első napvilágot látott, promóciós célokat szolgáló dal az Of Unworldly Origin rögtön rávilágított arra, hogy itt bizony elgurult a gyógyszer. A srácok csökkentették az eddig egyensúlyban lévő thrash elemeket dózisait és elbillentették a mérleget az amcsi stílusú death metal irányába. A progos szólók és a technikás riffek természetesen maradtak. Első, ami beugrott, hogy egy kicsit sok Vektor-t és Morbid Angel-t hallgattak a srácok. Toljátok le a That Which Consumes All Things-t, ami talán a legsúlyosabb a korongról. Ami rögtön emellett szembetűnik az David Davidson vokálja. Erősebb, durvább, jobban hozza a formát.

Tulajdonképpen az stílusváltozás az egész lemezt körbe öleli és az sajnos egyhangúság miatt nehéz elkülöníteni, illetve kiemelni a számokat. Az egész – mint a borító – egy sötét, antikozmikus massza lett. Nem rossz, zeneírást tekintve csúcsmunka, de valahogy mégis kicsit nehezen emészthető és egysíkú. Maga az The Outer Ones szám - pár progos, Voivod-os beütésű riffen kívül és egy hosszabbra kalapált breakdown-on - például csak egyhelyben hömpölyög, mint egy üzemanyag nélküli űrhajó. Ahogy a Vanitas is. A számokat feldobják a technikás, néha már jazz-es magaslatig agyontekert szólók, amikkel semmi gond nincs, hiszen a Revocation mindig odapörkölt e téren. Plusz jól áll, a már említett, death metal-ba átcsapó vadság is, vérfrissítő és komoly a hangzásuk. Külön plusz pont a szövegekért, a szokásos káoszról és elvont sötétségről írt lírák mellett most jutott hely egy kis Chtulhu mítosz adaptációra is.

 A Fathomless Catacombs azonnal Vektor beütés, de legendás sci-tech-thrash színvonalát nem mondanám, hogy megközelíti. Vagy inkább máshogy próbálja meg, nyilván ez egy másik fűfaj. Nem lehúzni akarom az alkotást, ettől függetlenül az egyik legjobb dal a lemezen. Luciferous már black metal magasságokat közelít meg, miközben az egyik „legthrash-esebb” szám, főként a HC-s csordaénekkel. Itt mutatja meg a zenekar, hogy simán tud műfajokat keresztezni és ezzel még kaotikusabbá tenni a mégis matematikai pontossággal megírt prog-os (néhol már djent-es) zenéjüket.

Összegzésképpen ez a korong teljesen megállja a helyét a bostoni banda diszkográfiájában, sőt nekem jobban beütött a sötétebb, fekete lyukba szippantó atmoszférája. Negatívumként néhol ötlettelennek és már-már kötelezőnek éreztem a tekerést, túlcsavarást és a diszharmonikus djentesebb/jazzesebb témákat sem tudtam értelmezni a The Outer Ones mondanivalójában.