A Behemothnak sikerült az, ami a Dimmu Borgirnak sajnos nem feltétlenül: jó eséllyel leszállította az év black metal lemezét. Mind a két korongot elég nagy várakozás előzte meg és hiába békültem ki időközben már a norvégok művével is, Nergalék jobban vették a ziccert, aminek következtében egy olyan telitalálatot csaptak oda az I Loved You At Your Darkesttel, hogy csak zeng tőle a műfaj! És még fog is egy darabig!

Nem mondanám, hogy hatalmas Behemoth fan vagyok, nem is nagyon tagadom, hogy eddig nem vittem túlzásba a lemezeik hallgatását. Persze vannak dalok, amikkel már találkoztam, természetesen nem kő alatt élek, csak eddig nem úgy alakult, hogy bármikor előkapjam bármelyik korongjukat. Így erről az albumról sem az életmű tükrében bemutatott összehasonlítást fogtok kapni, hanem mint lédig alkotást, művet fogom értékelni, bemutatni az I Loved You At Your Darkestet. Amúgy furcsa, hogy pont a mellékprojekt Me And That Man miatt kaptam kedvet ahhoz, hogy fülügyre vegyem eme korongot, holott az teljesen már tészta. De ezt csak úgy, egy rövid gondolati mellékszálként szúrtam most ide, természetesen a két albumnak csak Nergal a metszéspontja, de ő meg pont, hogy teljesen más élét mutatja meg a hangjának a két projektben. Itt nem fog bluesosan énekelni, nem is várnánk tőle. Itt az acsarkodás megy ezerrel, de még milyen!

Azt, hogy Nergal és társai nem feltétlen mennek Karácsonykor templomba, eddig is tudtuk, ez most sem fog változni. Fekete istentagadó pusztító, fortyogó iszap, ami az arra vetemedőt itt fogadni fogja. De annak a minőségi fajtája, semmi gyerekes, már-már nevetséges műlázadás nincs benne, teljesen okosan felépített témákról van szó - nem hiába nagyágyú a Behemoth a műfajon belül. Ráadásul úgy lesz ösztönösen pusztító, kemény, de mégis kidolgozott az album, hogy közben kellően változatos is marad, egyszerűen jó hallgatni. Eddig akárhányszor pörgettem le, egyszer sem éreztem úgy, hogy most az órára, vagy a lejátszóra kellene néznem, hogy mennyi van még hátra belőle, nem akartam egy dalt sem eltekerni belőle. Kerek, jó ívű, kellemes korong, már ha egy ilyen alkotásra lehet ilyet mondani, értsétek jól. Nagyon elnyújtva sincs, a háromnegyed órás játékidő pont annyi, amennyit még elvisel egyben az ember, ráadásul minden dal megállja a helyét, nagyon töltelék ízt nem is érzek egyik tételnél sem.

Miért is? Mert nem esnek bele a black metal csapatok által legtöbbször elkövetett hibába: nem ragadnak le a tömény zúzdánál, nem félnek az egészet megtörni dallamos részekkel, gyerek, vagy templomi kórussal, egy jó szólóval, tempó, vagy ritmusváltásokkal, vagy éppen akusztikus részekkel. Ez az, ami miatt izgalmas marad az egész produktum. Kellően teátrális, mégsem giccses. Az előzetesként kiadott dalok, azaz a már a címével is sokatmondó God = Dog, vagy a Bartzabel is jól demonstrálja az albumot, mégsem mutat be róla mindent, le kell pörgetni az egészet (legalább egyszer), hogy minden tulajdonságát ki tudjuk ismerni. Ritka, amikor rá tudok cuppanni az ilyen stílusú korongokra, úgyhogy bízhattok bennem, nagyon minőségi alkotásról van szó! Nem mintha mondjuk bárkinek is kétsége lehetne efelől, hiszen  a Behemoth egy kimagasló (márka)név nem csak a black metalban, hanem úgy a teljes műfaji spektrumon belül is. Nem mennék bele a dalonkénti elemezgetésbe, nem is nagyon emelnék ki egyet sem a másik felé, talán annyit érdemes tudni, hogy az album elején vannak a töményebb zúzdák, a vége felé pedig elszaporodnak az atmoszférikusabb, szellősebb részek, de pont ez az, ami miatt nem lehet megcsömörleni tőle: nem fekélyként tömíti el a hallójáratokat, hanem egy nagyroham után érzéssel hatalmasodik el rajtad, aztán győzz menekülni tőle!

Nem kétséges, hogy a Behemoth, mint a black metal óriása, az előzetes várakozásoknak megfelelően leszállította az év talán legjobb black metal lemezét. Egy olyan albumot, amit bátran meghallgathatnak azok is, akiknek nem kenyere ez a fajta zúzda, hiszen tömve van olyan megoldásokkal, amit a keményebb stílus kedvelői biztosan örömmel fognak fogadni. Nem, még feltételezni sem szabad, hogy biztonsági játékról van szó! Az I Loved You At Your Darkest egy masszív, igényesen kidolgozott műalkotás, ami jó eséllyel fog pályázni sokaknál az idei kedvencek közé. Bátran ajánlom mindenkinek, aki csak egy kicsit is hajlik efelé a műfaj felé! Csalódás kizárva, nekem hihettek!