A negyedszázados évforduló (esetünkben az alapítástól számított huszonöt év értendő ezen), amely a rá következő esztendőben került megünneplésre. No, de végül is mindegy. Megünnepeltük, és ez a legfontosabb.
Mégpedig, ahogy arra számítani lehetett, egy osztálytalálkozó jellegű buli keretében, vagyis csupa olyan arccal a közönség soraiban, akik a Moodot annak aktív időszakában kedvelték meg és jártak is a koncertjeire egészen a feloszlásig. Akadtak persze olyanok is, akik most pótolták, ami akkor kimaradt az életükből, de nem túl nagy számban.
Egy osztálytalálkozó varázsa ugyebár abban rejlik, hogy az ember összeül a rég látott társaival, és hosszas beszélgetések során, jókat nevetve idézi fel velük a régi iskolai élményeket. Pontosan ez volt a helyzet: 2001. december 14-e óta – ekkor adta tényleges karrierjének utolsó koncertjét a csapat – először együtt az utolsó felállású „tanári kar”, na meg az a néhány száz hallgató, aki annak idején látogatta az előadásaikat. (A tavaly novemberi bécsi fesztivál-fellépés más lapra tartozik.) Rajongóként közösen újra felidézhettük, mit jelentett nekünk azokban az években a Mood egy-egy adott koncertje, albuma vagy dala, és még ha nem is mindenkinél ugyanaz a dátum és helyszín, illetve cím ugrik be hivatkozási alapként, a tábor ettől még kétségkívül azonos hullámhosszon volt, s ez a banda hangulatára is a lehető legkedvezőbben hatott.
Vendégzenekar nem lépett színre. Talán belefért volna, de tárgyilagosan le is zárhatjuk itt a kérdést, hiszen maga a Mood döntött úgy, hogy senkivel nem osztja meg a pódiumot, és ez az este eleve róluk szólt. A lényeg, hogy a felvezetés gyanánt bejátszott interjú és az intro után kijött az öt tag, és mintegy másfél órára visszavigyen magával minket az 1990-es évekbe. Ugyanazzal az egyszerű, puritán kiállással – extra látványosságként „színváltós” logóval a háttérben –, és az ebből eredő közvetlenséggel, amely mindig is jellemezte őket.
Mert ez a közvetlen, baráti légkör számított mindig is a Mood bulik fő vonzerejének a muzsika mellett. A hangzás az elején még nem állt össze tökéletesen, de lassacskán kitisztult, és a harmadikként érkező The Engine Is Burningtől kezdve már maradéktalanul élvezhette mindenki a Füleki-Hegyi páros irgalmatlan súlyú riffjeire és ízes ikergitáros témáira épülő nótákat. Holdampf Gábor nem osztott meg túl sok személyes gondolatot a dalok között, a nagyérdeműt viszont állandóan igyekezett bevonni az akcióba. Többször le is ugrott a színpadról, és az első sorokban bólogatókkal együtt nyomta a szöveget. Rajta kívül Füleki Sanyi volt különösen elemében. Ő nem csupán mozgás tekintetében tette oda magát nagyon, de Gábor mellett szintén tapsoltatta és énekeltette az egybegyűlteket. Sőt, viccelődött is velük párszor.
A műsor magától értetődő módon átfogta a Mood pályájának egészét. A Four Winds Are Blowing egészen az első demó korszakába kalauzolt el, és mind a négy lemez anyagából arányosan válogatott a társaság. Mindeközben Gábor illő módon megemlékezett a zenekar útját a kezdeti időkben egyengető Vida Ferencről (a Lord alapítója és az LMS kiadó vezetője), aki majdnem napra pontosan két éve hunyt el, valamint az egykori basszusgitárosról, Király Balázsról is említést tett. Róla a kilépése óta jóformán semmit nem tudunk, annyira eltűnt a színről…
A program legvégére maradt az együvé tartozást a legkifejezőbben megéneklő Wombocosmic és Glow Burn Scream – természetesen a publikum aktív részvételével –, zárásként pedig a nagy tanítómester, a Black Sabbath Children of the Grave-je, amely rendszeresen elhangzott anno a Mood koncertjein.
Talán mondanom sem kell, hogy a merch asztalt (ruhadarabok, hanganyagok) brutálisan letarolta a nép. Mivel a visszavonult Koltay Tamás dobos kivételével mindenkinek megvan a saját, folyamatosan működő formációja, a Mood összeállása elvileg erre az egy alkalomra szólt, s ennek megfelelően rögzítésre is került egy majdani kiadványhoz. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy van közönségigény a további múltidéző megmozdulásokra. Egészen biztosan meghatotta Gáborékat, mennyire elevenen él a rajongói emlékezetben a munkásságuk. Maradjunk tehát annyiban, hogy a döntés az ő kezükben van…
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
