Ötven év. Ez még egy ember életében sem kevés, nem hogy zenekaréban! Abba most ne menjünk bele, hogy ez a produkció mennyire volt Jethro Tull, vagy mennyire Ian Anderson Band, hiszen már csak a frontember képviselteti magát, mint állandó tag, a többiek mind a szólócsapatából kerültek át, annyi biztos, hogy akárkik révén is, de a legendás csapat klasszikusainak jó részét kézhez kaphattuk ezen a nagyon príma estén, amely szerény meglátásom szerint minden igény kielégítő előadás volt. (A képek nem a helyszínen készültek)

Kezdjük ott, hogy a helyszín, a Budapesti Kongresszusi Központ nagyon kiváló választás volt (még sosem jártam ott), a szünettel együtt körülbelül két óra tíz perces koncert minden egyes pillanata kristálytisztán csengett, persze benne a koncertekhez méltó kisebb kosszal, ahogy kell. Nem mintha ezen a szinten mást vártam volna el, de volt már ellenpélda is gazdagon. Mindenesetre ez a tizennyolc dal olyan szépen hangzott, amit élmény volt átélni, biztos vagyok benne, ha nem ülőhelyes eseményről lett volna szó, akkor a közönség széttáncolta volna az agyát (újabb zárójel: öröm volt látni, hogy nem csak igazi rockveteránok, hanem a korskálán végigtekintve egészen a legkisebbekig mindenki képviseltette magát).

És akkor rögtön egy intermezzo: végre, VÉGRE eljutottam egy olyan koncertre, ahol - igaz, a zenekar és a szervezők határozott kérésére, de - nem a telefonok, fényképezőgépek idegesítő kereszttüzében kellett végignéznem az estét, senki nem videózott, "live"-ozott, selfiezett, szó szerint simogatta a szememet, hogy minden egyes pillanatát láttam a fellépésnek. Kár, hogy nincs több ilyen példa, de nem akarok ezen hisztizni, vissza a koncertre!

A koncertre, mely szinte percre pontosan kezdődött egy időutazós kisfilmmel, mely visszakalandozott a Beggar's Farm taktusaiig (kár, hogy ezt nem kaptuk meg élőben), majd robbant be a My Sunday Feelinggel. Stílusos nyitány! Ian Anderson előtt pedig le az összes kalappal! Még ha a hangján már érezni is a kort, a mozgásán... Te jó ég! Én jóval kevesebb, mint feleannyi idősen nem tudnék ilyen (számára ikonikus) figurákat bedobni a deszkákon, főleg nem úgy, hogy közben persze ahogy illik, hibátlanul szállította le a sorban érkező zenetörténelmi alapműveket, legyen az ének, fuvola, spanyolgitár, értitek.

Természetesen a kísérőszemélyzetre sem lehetett semmi panasz, tették, amit kellett, persze a hangszeres szólókat leszámítva csakis arra hagyatkozva, amit megkövetelnek a dalok, néha egy kis vokál (főleg a második blokkban), aztán így rendben is voltunk. A showt úgyis az öreg Anderson vitte, még ha próbálta is a figyelmet a többekre ráirányítani. Viszont nem egy olyan arc is beszállt virtuálisan a múltidézésbe, aki vagy zenélt korábban a csapattal, vagy rajongója az együttesnek: így kaptunk fel- és átvezető szövegeket Jeffrey Hammondtól, John Evantól, Tony Iommitól (ő a háttérvetítésekbe is "behuncutkodott", ha jól emlékszem az A Song For Jeffrey alatt), vagy éppen a rajongói oldalról Joe Bonamassatól, Slashtől és Joe Elliottól is, pont olyan szinten voltak beillesztve a műsorba, hogy az még ne legyen sok, ne törje meg azt, de mégis megmutassa a Jethro Tull hagyatékának súlyát, jelentőségét.

A dalok alatt - mert persze nem hiába volt ott az a nagy vászon - szebbnél szebb háttérvetítéseket kaptunk, bár én úgy szűrtem le, mintha az igazán seggejtő képek az elején el lettek volna lőve. Persze vannak dalok, melyek akár komolyabb fény, vagy látványtechnika nélkül is megállnák a helyüket, de például ha már múltidézés, én el tudtam volna képzelni, még ha nagy munka is lett volna megcsinálni, sok korai bevágást mindegyik dalnál. De ez legyen az én bajom, mert egyébként így is teljesen príma volt minden, a képek mellé a szolid mennyiségű és arányú fény is gyönyörűen rájátszott az egészre.

A dallistát nem részletezném, mert egyrészt egy jó értelemben vett, végig csúcson járatott best ofot kaptunk, tehát mindenki sejti kb., mi is hangzott el, másrészt könnyen utána is lehet nézni, persze biztosan akadt nem egy olyan kötelező, amit hiányoltak a nálam komolyabb rajongók. De hát egy ekkora életműnél ugyan mire számíthatunk? Ott ülhetnénk másnap estig, mire mindenki favoritja felcsendült, volna, de tudjátok mit? Én úgy istenigazából nem is bántam volna, mert ez a két órányi muzsika olyan szinten utaztatott, hogy jó értelemben véve még el sem kezdődött, már azon csodálkoztam, hogy a visszatapsnál járunk!

De summa summarum, ez egy nagyon príma, jól meghangolt, színvonalas, igényes, mesteri koncert volt telítve a legendás csapat legjobbjaival. Mindez persze, ahogy elvárható is, színvonalasan, precizitással tálalva. Ian Andersonból lazán kinézem, hogy még ezután is fogja tolni a biciklit, hiszen annyi energia van az (egyébként a korából adódóan talán csöppet megkopott hangú) öregben, amennyit sok fiatal megirigyelne. Egy igazi élmény volt, köszönöm a lehetőséget!