Mike Shinoda. Ez egy megkerülhetetlen név lett az utóbbi időszakban, akár az anyazenekarát, a Linkin Parkot, akár az egyéb projektjeit, például a Fort Minort, vagy a szóló munkásságát nézzük. Shinoda Úr figyelmét az utóbbi (értsd: Chester Bennington halála óta eltelt) időszakban elsősorban a saját neve alatt kiadott, inkább popos, rapes, de mindenképp metalmentes muzsika köti le, melyet most nálunk is bemutatott.
Az Arénába a beléptetés a szokásosan zajlott: gyorsan, gördülékenyen, barátságosan, megint jár a tisztelet és a képzeletbeli pacsi az illetékeseknek, mindig csak arra a teljesítményre tudok gondolni, amellyel ilyen hamar, ilyen sok embert átpasszíroznak a kapukon, ráadásul minden gond nélkül. Pacsi, de tényleg!
De nem ez a lényeg most, nem is ragadnék le itt, hanem maga a koncert! Egy gyors merch csekkolás után (a helyszínhez képest nem is volt vészes áron a cucc, ráadásul kártyával is lehetett rendezni a felmerülő költségeket) természetesen a nézőtér volt a cél, ahol egy egész kényelmes helyet tudtam befoglalni – szerencsére – ismerősök társaságában. Ekkor még bőven akadt idő a kezdésig, így volt idő akklimatizálódni, megszokni a „feles” elrendezést, amit már egyébként a Judas Priestnél is ellőttek a szervezők. Végülis nem is lett volna értelme a „teljes” verziót ellőni, hiszen ahogy elnéztem, jó esetben is kétharmad házat hozott még így is Mike Shinoda és csapata, de ez nem ment a szórakozás, sem a szórakoztatás rovására.
A bemelegítés feladatát az este hőse által több jelentkezőből kiválasztott Belau kapta meg. A csapat könnyed, lassú elektro alapú muzsikája nekem abszolút tetszetős volt, az énekes lánynak is hihetetlenül kellemes hangja van, de úgy éreztem, ez a zene nem egy ilyen kaliberű esemény beröffentésére volt hivatott. A kiszabott fél óra alatti néhány dal mind alacsony BPM-en pörgött, amelynek köszönhetően a belerázódás elég nehézkesen ment, de mondom: ez csak itt állta meg kevésbé a helyét, máshol, máskor azért elég nagyot szólt volna.
Jött a rövid átszerelés, majd a meghirdetett „rögtön” kezdésből bő félórányi várakozás lett. Ennek a közepesen hosszú időtávnak a terhe szinte egy pillanat alatt elillant, amikor Mike Shinoda a rövid intro után a színpadra robbant. Én még élőben nem találkoztam vele, sem szólóban, sem a Linkin Parkkal, de a videókról is mindig lejött, hogy mekkora energiabomba ez az ember! A körülbelül egy óra negyven perces koncert alatt egyfolytában jött-ment (már amikor nem a hangszerek mögé szólította egy-egy dal), folyamatosan pörgött, sugározta a pozitív energiát. Mert, hogy az tényleg szinte lehetetlen szinten süt ebből az arcból, az látszik mindenféle szemüveg nélkül is. Láthatóan hálás azért, hogy a zenélésből élhet meg, emberként, élő entitásokként kezeli a közönséget, márpedig sokaknál azért nem szokott egyértelmű lenni. Itt tényleg reagált a bekiabálásokra, bedobált tárgyakra (azért szerencsére, minden turbómagyarságot mellőzve, nem baj, hogy nem rakta fel a szlovák zászlót a kisegítő billentyűs állványon a magyar tetejére), még ha egy-két mondat előre ki is lett találva, akkor is elhittem neki, hogy ott, abban a pillanatban jutott eszébe az adott sztori.
És akkor beszéljünk kicsit a zenei összeállításról! Aki egy ős-Linkin Park tribute műsorra számított az este folyamán, bizony nagyot koppant! Azért elég sok dal képviseltette az anyacsapat munkásságát (főleg a későbbi, mondhatni, könnyedebb érát), de inkább a tavaly megjelent Post Traumatic című albumának dalai vitték főleg a prímet - persze megszórva innen-onnan még egyéb projektek tételeivel. Volt azért zongorás egy szál zongorás In The End masszív közönségénekléssel (és Chester emlékének éltetésével), volt Heavy, Bleed It Out, meg ehhez hasonlók, több „anyacsapatos” tétel képviseltette magát, de egy Numb például nem jutott, pedig az lehet, hogy elég nagyot robbant volna. De meg is értem, ha nincs kedve minden este ellőni ezt az amúgy zenetörténeti klasszikust.
Egy pár szót azért megérdemel a színpadon még helyet kapó két másik arc, a dobos és a Mikeot billentyűkön, gitáron és vokálban kisegítő másik koma. Ne haragudjatok, most nem fogok nevesíteni, igazából ők is csak a deszkák két végén megbújva tették a dolgukat (egy franyesz dobszólót leszámítva). Értelemszerűen nem ők voltak az este kiemelt szereplői, de sokat tettek hozzá az összképhez zenei értelemben, nélkülük azért kicsit üres lett volna a muzsika – vagy túlzottan playback. Szóval jó, hogy voltak.
És akkor a szokásos hisztim, amiről az alcímet is elneveztem: nem hiszem el, hogy tényleg szükség van lekamerázni egy ilyen koncertet. Eleve szar hangminőségű, mások telefonjainak képét felvevő filmecskéje lesz mindenkinek a készülékén, többen csak pár másodperceket vettek fel innen-onnan… Komolyan, minek? A liveozást már inkább nem is említem, az már végképp a legalja… Még szerencse, hogy én nem vagyok egy alacsony termet, így nagyjából átláttam a kezek által az égbe emelt (és magasztalt) telefonos felvételeken, különben lufi lett volna az egész este. Viszont aki alacsonyabb, jó eséllyel egy „kis TV-n” csodálhatta a hősét, mert a könyékén nagyon fontos volt felvenni egy olyan videót, amit talán az életben nem fog visszanézni. Persze, nem én fogom ezzel a pár mondattal megváltani a világot, csak nem értem, na…
Mindenesetre ezt leszámítva szerintem Mike Shinoda budapesti debütálása egy teljes mértékben jó hangulatú estén történt meg, melyen a szólólemezének legjava mellett azért kaptunk egyéb tételeket is, egy keveset még a Linkin Park is megérdemelt a szettből, haha, bár valószínűleg többen elviseltek volna többet is az ottani diszkográfiából. Lehet, hogy nem mindenkinek volt álomszerű ez a dallista, de szerintem csak az távozott szájhúzással az arénából, aki egy komplett LP-tribute műsorra készült.
Fotók: Réti Zsolt, további képeket IDE KATTINTVA találtok.
