Gondolom ismeritek azt az érzést, amikor elkezdtek hallgatni egy addig - számotokra - ismeretlen előadót és hirtelen bekattan a gondolat: b*szki, hol voltam eddig, hogy nem figyeltem fel rájuk? A Port Noir új lemezének, a The New Routinenak hallgatása közben pontosan ezt éreztem. Talán megtévesztő lehet a dalcsokor címe, ne is ijedjen meg senki tőle: ez minden, csak nem rutinból, csuklóból kirázott zene!
Az immár a harmadik lemezét kiadott, egyébként 2015-ben még egy EP-t is megjelentetett trió már a kezdetektől kezdve jó helyen kopogtatott. Maga Anders Fridén, az In Flames énekese kereste meg őket egy demós dal után az első lemezük kiadására, turnézhattak is a zenekarral, de a szerencsések a Pain Of Salvation, vagy a Karnivool előtt is elcsíphették már őket, voltak az év befutó zenekara otthon, Svédországban, volt rádiós toplistás daluk is... De mit tudnak ezek a srácok annyira? Ötletes, dögös, ragadós zenét írni! Ha mást nem, ezt az egyet biztosan! Már az első hallgatásnál is éreztem, hogy valami itt nagyon egyben van, ez azóta csak fokozódik.
De mit kell tudni róluk azon kívül, hogy ügyesek és van néhány albumuk? Mondjuk a hatásaikat, hátha az segít kicsit az irányt belőni: Rage Against the Machine (a 13 című dalnál le sem tagadhatnák!), Death from Above 1979, The Weeknd, Daft Punk, Queens of the Stone Age (itt a Blow című trekket tudnám megemlíteni). Nem is rossz, ugye? Persze ennek az egésznek a tetejére jön egy jó adag saját íz, ami elengedhetetlen egy ilyen mixtúránál és tessék: A The New Routine olyan odacsap, hogy csak, ahogy írtam is, néztem, hol a fenében voltam eddig? Ritkán esik meg velem az ilyen - de cserébe nem sűrűn, haha!
Már a korábban bemutatott, ügyesre faragott Old Fashioned a maga in medias res kezdésével is megmutatja, mire kell számítani a triótól az elkövetkező negyvenegynéhány percben. Mire pontosan? Ütős, hangulatos modern, slágeres, hol egyszerűbb, hol összetettebb, de nem túlvariált, kellően odab*szós gitárzenére, melyben az elektronika az egészre lágyan ráfeküdve, de nem telepedve, mintegy egy plusz ízt kölcsönözve, jótékonyan kiegészíti az egyébként is jó értelemben nagyon slágeresre vett témákat. Minderre jön az ének, ami már az első pillanatnál megfogja a hallgatót, magával a hangszínével is, de azzal is, hogy milyen, pozitívan slágeres témákat csavar ki belőle a frontember.
Ahogy hallgattam a The New Routinet, akarva-akaratlanul, talán Love Andersson hangja miatt is, beugrott egy újabb hatás: kicsit olyan, mint a Leprous az elszálltabb, nem gépies pillanataiban. Nem nyúlásként, ne értsetek félre! Csak ha esetleg kedvelitek őket is, talán érdemes emiatt is megfülelni a Port Noirt, ha eddig nem tettétek volna meg. A svédek nem spórolnak az ügyes megoldásokkal, akárhogy is alternatív rocknak állítják be a saját muzsikájukat, én kicsit többet érzek benne. Nem tudom, lehet, a lelkesedés beszél belőlem. Nekem tényleg nagyon megtetszett, amit itt produkálnak.
Furcsa egyébként, milyen skálán mozog a Port Noir zenéje: néhol már-már a popzene mezsgyéit súrolja, a következő dalban, pillanatban pedig olyan erővel odaver a torzított gitár és a szintén varacskosra torzított basszus, hogy csak vigyorogni tudok - ha épp nem egy szintén beteg szintitéma veszi át a vezérfonalat. Ezt szeretem! Amikor nem ragad meg valaki egy vonalban, hanem tényleg azt csinálja, amit a zene megkövetel! Nem hagy le azért dolgokat, témákat, mert azok nem passzolnak a stílusba, vagy mert az nagyon elütne az addig megszokottól. Ez! Ez, amit én szeretek, keresek általában egy albumban!
És a Port Noirban most határozottan megleltem! Az utóbbi hetek egyik meglepetésalbumával sikerült összefutnom, legalábbis a saját részemről. Remélem, mások is úgy érzik majd, hogy érdemes barátkozni ezzel a zenekarral, már persze ha eddig nem tettétek meg. Remélem, hamarosan felénk is ellátogatnak majd, kíváncsi lennék, hogyan produkálnak koncertek terén.
