Nyolcadik nagylemezéhez érkezett a norvég black metal zenekar, a Kampfar. Az ősi északi csatakiáltásról elnevezett banda 4 éve adta ki eddigi utolsó sorlemezét, a Profant, amelyért hazájukban megkapták a Spellmann díjat, mint a metal színtér legjobb lemezéért járó elismerést. A közel negyedszázados múlttal büszkélkedő csapat nem tágította olyan mértékben stílusuk határait, mint mondjuk az Enslaved, de azért közel sem a „true Norwegian black metal” szigorú keretein belül mozognak. Nem egy old school black metal anyag a „kígyószerű manifesztáció” sem, annál jóval színesebb az összkép, amelyet zenéjükkel megfestettek.
A Kampfar muzsikájában sajátosan érezhető az epikus jelleg, amelyet erősít Dolk egyéni vokális stílusa is. Néhol tiszta, de általában durva az ének, a dallamos, kétségbeesett üvöltés, amely az erőt nem nélkülözi. Nem átlagos black metal károgóval van tehát dolgunk. Bátran nyúlnak a billentyűs hangszerhez, zongorához, gyakoriak a nótákon belüli hangulatváltások. Mindezzel a zene súlya, harapóssága nem veszik el, az Eurovízión szerencsére nem tekinthető nagy esélyesnek a brigád.
A friss lemez, az Ofidians Manifest (kb. kígyószerű manifesztáció) hét tételben hivatott fentieket bemutatni. A borítón első látásra a Medusát véltem felfedezni, jobban megnézve nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Zsákos Frodó esett a tekergőző kígyók áldozatául. Viccet félretéve nekem bejön a kép, nem egy tucat borító.
Mindjárt az Ember bukását megéneklő Syndefall című támadással, démoni sikolyok hangjaival indít a lemez, majd arcba kapjuk a blackes, dallamos gitártémákat, Dolk véres torkú énekét. A látványos videóval rendelkező, angol nyelvű Ophidian a dobos Ask Ty szerint mind felépítésében, mind hangázásban az a nóta, amely a legjobban bemutatja, jellemzi a mai Kampfart. A dal változatos tempókkal, hangulatokkal operál, van benne bőven düh, elszabaduló káosz és baljós légkör, vad üvöltésekkel, sikolyokkal, morgásokkal. A klip is megér egy (fekete) misét, minőségi munka. Sajnálatos módon a kígyókkal bűvészkedő hölgy pixelezésnek esett áldozatul… (black metal GDPR?). Furcsa, hogy mai kifordult és némileg elmebeteg módon működő világunkban cenzúra ügyben sokkolóbb a meztelen női test a vérnél, illetve egy méretes hüllő felöklendezésénél…
Érdekes nótával, a Dominansszal folytatódik a lemez, lebegős kezdéssel, boszorkányosan csábító női énekkel. Utóbbi Agnete Kjølsrud (a hölgy többek között a Dimmu Borgirban is vendégszerepelt korábban) műve, aki a refrénben már nem csábító, hanem sokkoló ezzel az őrült, dallamos rikácsolással. Nem szeretnék ilyen hangokra ébredni éjjel. Kürt, női háttérdallamok is színesítik a különös hangulatú, nyugtalanító, egyedi dalt, de a vokál nyomja rá a bélyegét és teszi hátborzongatóvá.
Gyors blackes kezdéssel, emelkedett férfi énekkel operál a Natt (éjszaka), felváltva a kiabálással, ordibálással. Végig vibrál a gitár, együtt mindez őrült kavarodást hoz, amelyet ellensúlyoz a finom zongorás lelassulás, majd újra a magasabb frekvencián visszatérő gitártéma, a váltott ének löki át a hallgatót a szalagkorláton a dobos hathatós támogatásával.
Sötétség után magányt hoz az Eremitt (remete) kimért kezdésével, a kiállásnál Mayhem ízekkel, zongorás csilingeléssel, amelyet lezár a pumpálósan vaduló dobtéma, a torokmetszett hang. A western filmekre emlékeztető „aaaazós” részt elég idegennek érzem. Kellemes basszus-dobtémával indul az arcátlanságot megéneklő Skamløs, de itt sem kell sokat várni az energia elszabadulására, a vadulásra, a bőgő végig hozzátesz a dalhoz, az éneknek nagy tere van.
Zárásként atmoszférikus, billentyűs témákat hoz a Det Sorte, Dolk belépése a Sólstafirra emlékeztet. A dalban vendégként Marianne Maria Moen énekesnő domborít, magasztos hangulattal színesítve az összképet. Innen sem hiányzik a relaxáló zongorabetét, levezetésként az énektémát átvevő cselló. Kiváló darab.
Minőségi, jó lemezt hozott össze véleményem szerint a Kampfar, amely ha nem is került nálam a nagy favoritok közé, de erős dalokkal, emlékezetes, dallamos gitárokkal, határozott irányvonallal bír.
