Érdekes, hogy egy változás mennyire befolyásolni tudja egy zenekar népszerűségét, egyben, nyilván ebből adódóan a koncertjeinek látogatottságát. Anno, amikor a Suicide Silence kiadta az elég gyengusz, megosztó, cím nélküli lemezét, az addig Dürer nagytermeket töltő csapat egy szellős hajó előtt próbált bizonyítani, de másokkal is megesett már ez, csak egy gyors példát böktem ide. De hogyan is jött ez ide? Úgy, hogy az Atreyu az énekesük, a gerincsérülés miatt parkolópályára került Alex Varkatzas nélkül kelt útra, melynek következtében az A38 gyomra is egy kicsit szellősebben kongott. Pedig mekkora buli volt ez is…!
Persze, ennek a stílusnak (nevezzük nevén a gyereket: metalcore) már régen túl vagyunk a zenitjén, ez nem is lehet kétséges, de az igazán nagyok képesek megújulni, új időknek új dalait megírni, ráncfelvarrni magukat, ráadásul úgy, hogy ne legyen az egész izzadtságszagú az egész. Az Atreyu pont ilyen! A korábbi szünetük lehet, nem tett jót a karrierük ívének, de hogy meg merték lépni, és ezután újult erővel tértek vissza, azért maxirespekt jár. Főleg úgy, hogy ez a koncert is minden volt, csak nem hakniszagú! Pedig akár az is lehetett volna.
De előtte pár szó essen az előzenekarról, a pozsonyi From Our Handstől. A srácok minden különlegesebb felhajtás nélkül léptek a színpadra, nem is tudtam, mire számítsak tőlük. Gondoltam, valami hasonló stílusú, dallamos, energikus zene lesz a menü, mint a „nagyoknál” ami teljesült is. A négyes szépen adagolta a kiszemelt nótáit, fél óra alatt teljesen megalapozták a hangulatukat a kicsit dallampunkos beütésű, de azért a riffelősebb elemeket sem sajnáló egyvelegükkel. Szimpatikusan tolták a srácok, az énekes bevallotta, hogy a káromkodáson kívül sokat nem tud magyarul, azt meg nem erőltetné (ezzel így egyet is értettem), így szép, tisztán érthető angollal tartotta a kapcsolatot a meglehetősen hézagos tömeggel. Aki ott volt, annak tuti bejött, én sem érzem úgy, hogy bármilyen panaszra lenne okom a produkcióra visszaemlékezve, tökéletesen tették a dolgukat, szimpatikusak voltak.
Reménykedtem azért, hogy az Atreyura valamennyire össze fogja kapni magát a közönség, már ami a „népsűrűséget” illeti, de egy jó, enyhén szellős félháznál többet sajna nem tudtunk produkálni a módosult felállású ötösnek. Mit takar a módosult? A kieső Alex helyére a dobos, dalszerző Brandon lépett elő, akinek már van frontemberi tapasztalata, ezzel így ebben a formában nem is lehetett, nem is volt gond. Az egyébként is hegynyi ember nagyon frankón vezette az estét, az energia tagadhatatlanul áramlott oda-vissza. Ha egyedül is vonzotta volna a tekinteteket, sem lehetett volna gond a hangulattal.
De azzal amúgy sem lehetett baj! A közönség is vevő volt rá, a srácok (még a beugró dobos, Kyle is a lehetőségekhez mérten) is tettek érte, hogy egy jól kivitelezett esteként emlékezzünk vissza rá: Dan jó értelemben hülye volt, mint mindig, Marc egyszer csak dal közben a merch pultnál integetett az ott figyelő komának, de Brandon is volt, hogy gondolt egyet és a bárpult tetejéről énekelt – ez amúgy a Bon Jovi fel- és átdolgozás, a You Give Love A Bad Name alatt volt. Persze nem csak ennyiből állt a körülbelül egy és egy negyed óra, jöttek sorra a régebbi klasszikusok és az újlemezes tételek, jöttek-mentek a gegek, sőt, a ráadás elején még jól meg is lettünk rickrollozva. Őszintén? Fájt, de jó értelemben!
A dallista amúgy teljesen rendben volt, az In Our Wake és a Lead Sails Paper Anchor dalai több, mint a szett felét tették ki, tegyük hozzá, hogy ez józan ésszel átgondolva nem is csoda… A szokásos vesszőparipám, a hangzás is kb. rendben volt, itt kivételesen nem zavart a kis mocsok, amit benne hagytak a keverőnél, ennél a stílusnál maximálisan belefér. A látvány mondjuk nem lett túlerőltetve, de annyi baj legyen, aki jött a zenei fejadagjáért, az nemhogy csak megkapta, hanem egyenesen fej nélkül mentek haza az emberek – le lettek robbantva.
Nyilván kicsit más volt a buli, hogy nem a megszokott felállásban láthattuk az Atreyut, de hogy őszinte legyek, kihozták ebből a helyzetből, amit csak lehet. Talán még egy kicsit többet is! Nem mondom, hogy nem hiányzott Alex, mert akkor hülyeséget mondanék, de értitek, miről van szó, nem hiszem, hogy értelme lenne szájbarágósat játszani. Nemes egyszerűséggel Várjuk a következő, immár „rendes” kört!
Fotók: Somogyi Lajos /Bands Through The Lens/. További képek ITT.
