A Wall of Sleep hazánk egyik legmeghatározóbb, legismertebb underground zenekara, mely a doom metalból ered, és a stoner rock-ból építkezik. Történelmük még egészen 2001-ig nyúlik vissza, azóta megannyi más stílus tapadt az alkotásaikhoz. A múlt évben megjelent The Road Through the Never  albumuk számomra a legjobb magyar lemez volt 2018-ban. Az együttessel még a Dürer Kertes fellépésük után volt szerencsém leülni egy derűs beszélgetésre.

Hogy éreztétek magatokat ma este?

BZ: Érdekes módon teljesen jól éreztük magunkat, pedig teljesen nulla esélyes bulinak tűnt. Elég sok koncert volt időben és helyben is a környéken, szóval kicsit úgy készültünk, hogy oké, bejön majd húsz ember, akinek ránk is van a nagy hajtásban ideje és pénze. Ehhez képest nagyon szépen összejöttünk, hangulatos kis buli kerekedett

Balázs: Szerintem baszott.

Sanyi: Na, inkább ezzel kezdjük az interjút és erre fűzzünk rá minden egyebet! (nevetés)

BZ: Oké, szóval akkor baszott, pedig azt hittünk, majd baszik baszni, de végül mégis baszott. Na, ebből csinálj interjút! (nevetés)

Sanyi: Oké, szóval üssük fel az interjút kicsit pozitívabban. Többek között azért is jól éreztük magunkat, mert majdnem fél éve nem is láttuk egymást személyesen…

Balázs: Hál’istennek! (nevetés)

Sanyi: ...szóval ilyen kihagyás után úgy voltunk vele, hogy történhet bármi, nekünk úgyis jó lesz, mert együtt vagyunk, zenélünk végre a szünet után.

BZ: Igen, ez nálunk mindig olyan, mint egy osztálykirándulás, vagy egy osztálytalálkozó. Tudod, amikor a rég nem látott barátok elmennek együtt bulizni valahová, jó esetben egy buszozás, aztán odacsapunk neki, közben meg néha kávézunk egyet félúton, valahol az isten háta mögött.

Balázs: Osztálytalálkozó, igen, de a BZ még csak két éve bukott le hozzánk. (nevetés)

BZ: Igen, volt egy lobotómiám, és itt kötöttem ki.

 Oké, akkor ennyit írok, hogy baszott.

BZ: úristen, mi lesz ebből… (nevetés)

Itt a fesztivál-időszak, mi várható nyárra?

Balázs: Sok fesztivál, csak épp mi nem megyünk.

BZ: Viccet félretéve, nyáron a Rockmaratonon leszünk, a többin meg nem. Egyrészt nem vagyunk benne semmilyen bratyizós, haverkodós körben, nem vagyunk senkinek a senkije, és az a helyzet, hogy az ilyen jópofizós-bekönyörgős-helyezkedős viselkedés egyikünknek sem megy, szóval örülünk annak, ha valahová alanyi jogon hívnak. Elvileg úgy volt, hogy ha lesz nyár legvégén Rock On feszt megint, akkor azon is leszünk, de egyelőre arról nem hallottunk semmi konkrétat. Igazából az őszt tervezhetjük, ott a mi kezünkben van a szervezés, a fesztiválokra valahogy nem tudjuk igazán eladni magunkat.

Balázs: Igen, egy Rolls Royce-ot nehezebb eladni, mint egy Suzukit… (nevetés)

Sanyi: Ez az egész BZ előtt még nehezebben ment, mielőtt ő csatlakozott, szinte postagalambokkal kommunikáltunk, ő erős mínuszból hozta fel a dolgot mondjuk tengerszintre. A közösségi jelenlétünk például szinte nulla volt, ő meg a csatlakozása után azonnal összerakott egy klipet, élő bejelentkezéseket, elindult a Facebook kommunikáció. Néha mond is ilyeneket, hogy “a következő koncertet felraktam Instagram Storyba", mi meg csak nézünk, hogy az meg micsoda.

Balázs: Egyébként ezt a ritkán találkozós dolgot annak idején úgy kezdtük, hogy még pont menő volt. Emlékszem, Szása mesélte még a kezdetek kezdetén egy interjúban, hogy mi interneten keresztül küldözgetjük egymásnak a dalokat és mindenki otthon gyakorolja ki őket, aztán félévente van közös próba, amikor együtt is eljátszunk mindent. Csak hát, ez a mai napig így működik azóta, hála az internetnek.

BZ: A koncertes tervekre visszatérve, persze, fontos elvileg a fesztiválozás, mert már szinte csak így lehet élőben új közönséget szerezni, de ha nem megy, hát nem megy. Őszre úgy szervezünk viszont klubbulikat, hogy mindenhol helyi zenekarokat vonjunk be, és így egymást erősítjük nézőszámban. Valahol még talán jobb érzés is, ha elmegyünk valahová egy vidéki buliba és a helyi közönségből megragad két-három ember, akik emlékeznek rád. Egy fesztiválon meg ugye teljesen máshogy működik a közönség, egy hét alatt lát ötven bandát, és a negyedét se jegyzi meg, nehéz kiemelkedni így a tömegből.

Balázs: Persze azért csendben üzenném az illetékeseknek, hogy néha kipróbálnánk ám, hogy ki tudunk-e emelkedni, ha értik, mire célzok.

A Wall Of Sleep annak idején azért külföldön is játszott sokat, ilyen célok vannak mostanában?

BZ: Célok vannak, persze, de lehetőségek azért csak jóval óvatosabban. Egyelőre odáig jutottam, hogy mivel Bécsben élek, ott és a környéken próbálkozom, és egyelőre egy koncertünk volt kint. De igazából mostanában már sajnos teljesen máshogy megy ez a külföldre járkálás, ide is vagy kontaktok kellenek és brutális háttér, vagy olyan pályázati pénzek, amiből ezt finanszírozni lehet. Szóval vagy befizeted magad egy külföldi, nagyobb zenekar turnéjába, vagy nagyon leadunk mindenből és próbálkozunk az underground alatti szinten, foglaltházakban alszunk és hasonlók.

Sanyi: Igen, annak idején azért elég sűrűn jártunk még külföldre, voltak 8-10 állomásos turnék is, de ezek igazából azért olyan bulik voltak, amiknek nagyobb volt a marketing-értékük, játszottunk nyugaton, juhé. De néhol durván kevesen voltak, borzalmas volt a szállás és egyebek. Persze feelingre nagyon jó élmény volt minden ilyesmi, ha így visszanézel rá, de azért 15 euróval a zsebedben a földön aludni más élmény testközelből. Mostanában pont két szint között vagyunk, ami a legnehezebb. Ilyen foglaltházas buliknak már nincs értelme, de valahogy folyamatosan lepattanunk pályázatokról és egyéb lehetőségekről ahhoz, hogy komolyabban elinduljunk kifelé. A lemezhez is 6 pályázatot írtunk, aztán semmi, végül megcsináltuk saját pénzből, félig-meddig magunk.

BZ: Igen, és egy idő után azt érzed, hogy ha mindig nekirohansz valaminek, és az mindig fáj, akkor leszoksz arról, hogy sokadszorra is nekirohanj. Persze nem adtuk fel a külföldet sem, de csak úgy próbálkozunk, hogy ez minden szinten normális körülmények között mehessen. Persze, ha hirtelen John Kalodner leszerződtet a Sonyhoz (vagy hol van ő éppen), akkor megyünk világturnéra is, de addig örülünk inkább minden alkalomnak, amikor együtt zenélhetünk, legyen az Bécsben vagy épp Szentkirálymotoroson.

Ősszel jelent meg az albumotok The Road Through The Never címmel. Mit szerettek benne legjobban?

Balázs: Hogy kész lett. Viccen kívül, tényleg sokat vártunk rá nagyon, és számomra az a legszerethetőbb benne, hogy igenis sikerült újra összerakni egy lemezt. És ez a mi szintünkön már tényleg nagy siker, hogy egyáltalán sikerül összejönni, időt, energiát és pénzt beletéve megírni egy adag olyan dalt, amire büszkék lehetünk, aztán felvenni úgy, hogy az sem okoz csalódást saját magunknak. Szóval én igenis sikertörténetként élem meg, mert egyrészt nem borultunk bele menet közben, nem öltük meg egymást és a világot, pedig volt buktató vödörszámra, és mégis elkészült.

BZ: Igen, nekem is valahol az a legnagyobb élmény, hogy a végletekig handmade produktum az egész, mert a már említett sokadik NKA-s visszapattant pályázat után olyanok lettünk, mint a dacos kisgyerek az óvodaudvaron. Azt mondtuk, oké, ha nem segítetek, megcsináljuk majd magunk, mégpedig úgy, ahogy önerőből sikerül. Megmutatjuk, hogy nélkületek is menni fog. És persze menet közben ez egy csomó szívással, rögtönzéssel, tűzoltással járt, de a végén azt láttuk, hogy minden szögét mi vertük be. Szóval amikor hallgatom, az a fajta elégedettség kerít hatalmába, hogy minden hangnál látom, hogy ezt ő támasztotta ki, ezt én tartottam a hátammal, ezt a harmadikunk faragta kisbicskával, közben pedig bárkinek mutattam Magyarországon vagy épp Bécsben, senki nem azzal kezdte, hogy ügyes barkácsmunka, hanem az jött vissza, hogy baromi nagyot szól, minden téren minőségi. Szóval tessék, megcsináltuk csakazértis.

Sanyi: Egyébként ehhez a sufnituninghoz szép lassan hozzá kellett szoknunk. Már két lemezzel ezelőtt is úgy vettük fel a gitárokat, hogy a próbateremben fogtunk két felmosórudat, azt ráerősítettük egy deszkára, arra szigszalagoztuk a mikrofonokat, fogalmunk sem volt arról, hogy kell a láda elé rakni őket rendesen. Szóval Magyarországon az underground zenélés, főleg, ha nincs valahonnan pénzed vagy hátszeled, olyan érzés, mint egy túlélőtúra. Szívás, de közben nagy élmény utólag, ha a leghülyébb körülmények között is rájössz, hogyan kell megoldani dolgokat.

Balázs: Persze azért egyszer szívesen kipróbálnám, milyen tényleg kényelmesen, profi körülmények között felvenni egy anyagot az elejétől a végéig.

Sanyi: Úgy alakult ugyebár, hogy pályáztunk, először x-százezer, aztán x kétharmada, aztán fele, de mindig csak pattantunk vissza, és egyszer csak Barna dobta be, hogy hiszen van egy kis pénz a zenekari kasszában, megoldhatnánk abból.

Szása (Szolcsányi Szabolcs dobos a háttérből): Hozzáteszem, az alapötlet tőlem származik.

Balázs: ...és ezzel Szása be is fejezte az interjú ráeső részét! (nevetés)

BZ: Egyébként ez is extra számunkra a lemezzel kapcsolatban, hogy itt nem csak annyi történt, hogy a gitáros gitározott, a dobos dobolt és így tovább. Mindenki csinált itt mindent, ugyanúgy editáltam dobot meg basszust, csináltam a borítót, de közben a borító nagyjából száz munkafázisa között a többiek is ugyanúgy ötleteltek rajta, véleményezték, mentek a különböző hangszerfelvételek editjei oda-vissza, mindenki mindenbe belefolyt. És ez a közös munka úgy eredményezett igazi csapathangulatot, hogy közben szinte alig találkozott egyszerre az összes tag közben.

Sanyi: Igen, folyamatosan járkáltak különböző dalrészletek az interneten, és érdekesség, hogy két olyan dal is felkerült a lemezre, amit csak a megjelenés után, a lemezbemutató előtt közvetlenül próbáltunk el először élőben.

BZ: Egyébként azt el ne felejtsem, hogy mennyi mindent köszönhetünk azoknak, akik a fenti körülmények között segítettek nekünk a munkában. Szabó “Szög” Gergely két dalhoz is küldött billentyűs részeket, Weisz Ferenc Ferdinánd rögzítette a dobot és a basszust a soproni Hangárban, Sohajda Péter érdeme a gitárfelvétel és a keverés, az éneket pedig Nagy “NG” Gábor házistúdiójában vettük fel, nekik örök hála mindezért.

Ezek után készül az új anyag?

Sándor: Én már írtam egy nótát…

BZ: Én meg nemsokára küldöm is rá az éneket, jóféle Tony Martin feeling lett belőle.

Sanyi: A lényeg az, hogy most nem hajt minket a tatár, bár azért remélem, nem négy év telik el újra egy következő lemezig. Dalkezdemények vannak, ötletelések, amik megint sokfelé mutatnak.

BZ: Már a mostani lemezen is azt érzem, hogy a Wall Of Sleep köré rakott skatulya már nem igazán érvényes. Sokak fejében még mindig úgy él a zenekar, hogy lelassult, másfél bpm-es doomot tol és megragadt a hetvenes évek Sabbathjában, pedig ehhez képest hihetetlenül változatos lett a lemez, és az új dalokban is ezt a szellemiséget visszük tovább szerintem.

Sanyi: Ezt minden interjúban elmondjuk, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a Wall Of Sleep már a kezdetektől fogva sem a klasszikus doomot játszotta, volt ott ősrock, klasszikus metal, egyebek. Voltunk is valami olyan külföldi doom fesztiválon, ahol alaposan kilógtunk a sorból.

Balázs: Ez volt az, ahová bebámultak a tehenek? Valami mezőn voltunk, és asszem itt volt a koedukált vécé is…

BZ: Mármint a teheneknek és az embereknek?

Sanyi: Aztán elmenekültek a tehenek, mikor megszólalt a basszusgitár. A lényeg az, hogy az ottani nagyon tradicionális doom mezőnynél mi már akkor is jóval populárisabb hangvételűek voltunk. És persze épp ezért az ilyen belassult, tematikus fesztiválokon azért simán ellopjuk a show-t, mert végre bemozdulnak az emberek.

Pont ezt akartam épp kérdezni, hogy a doomtól azért eléggé eltávolodtatok, mennyire lesz ez az irány a jövőben is?

BZ: Amikor beszálltam a zenekarba, többen is kérdezték, hogy de hát BZ, mit keresel te egy doom bandában? Én meg nem értettem, mert csak a zenét hallottam, ami számomra sokkal több volt ennél. De még Sanyiékat is kísértette ez a skatulya, mert kérdezte ő is az elején, hogy BZ, te ilyen bonyolult zenékhez szoktál, nem vagyunk mi neked túl egyszerűek? Én meg mondtam, hogy hála az égnek de, a lehető legjobb értelemben. Mert nem faék ez a zene egyáltalán, viszont nem a megfejtésen és villantáson van a hangsúly, hanem érzéseken, zsigeri dolgokon. Van emellett megfejtős zenekar, oda szépen elteszem az odavaló témákat, itt pedig harántterpesz és érzések világba üvöltése folyik, jó ez így. Pont a mostani koncerten is volt legalább két olyan pillanat, amikor csak egymásra néztünk Balival és láttam, hogy az 50 fős közönség ellenére szabályosan libabőrözünk, milyen fasza épp ez az egész. Szóval a jövőre is ennyi a konkrét terv, hogy legyen őszinte a zene, de hogy lassú lesz vagy gyors, lesz-e benne ikergitárszóló vagy sem, az majd kiderül. Sosem hangzott el, hogy hú, Sanyi, most több a modern dal, szóval ide most csináljunk egy hetvenes éveket.

Azt látni lentről is, mekkora összhang van a csapatban a színpadon. De mi a közös munka legjobb része számotokra?

BZ: A közös munka maga, amiről az előbb beszéltünk. A csapat.

Sanyi: Igen, és a koncerteken pedig tényleg az, hogy alig látjuk egymást, ezért örülünk annak, hogy újra együtt vagyunk. Összekacsintós élmény. Most ugye május van, és ezelőtt a teljes zenekar tavaly novemberben volt utoljára együtt. Mostanában az a gyakorlat, hogy ősszel játszunk, amennyit tudunk, aztán vannak szünetek, tavasszal megint, és ha sikerül, akkor nyáron néhány fesztivál. És egyébként a zenekar szintjén mostanában egész sok bulit sikerült összehozni, ezért is örömzene hangulatú minden koncert.

BZ: Annak is örülök, hogy a közönség is érzi és átveszi mindezt. Lemegy a színpadról az, hogy őszintén szeretjük csinálni ezt az egészet és mindent beleadunk, legalább annyira egymásnak zenélve a színpadon, mint nekik a színpad előtt. Nekem minden koncert egy kiadós léleksimogatás.

Sanyi: Valahol arra is büszke vagyok, hogy az összes mellényúlással és egyébbel együtt is olyan produkciót tudunk csinálni, ami elkapja az embereket. Érted, fél év kihagyás után felmegyünk a színpadra és lemállasztjuk az arcukat.

BZ: És összvissz egy órát próbáltunk előtte. Novemberben a legutolsó tavalyi koncerten elbúcsúztunk, aztán ma, a koncert előtt közvetlenül eljátszottuk egyben a programot itt a szomszéd próbateremben, és kézben volt minden, szóval erőlködés nem volt, pici sem. Egyébként a közös munka élményéhez tartozik az is, hogy mennyire megváltozott bennem miattuk az a reakció, hogy éppen hányan jönnek el egy koncertre. Régebben nagyon látszott rajtam a színpadon, ha lehangol egy-egy gyengébb nézőszámú buli, de most ennek az 50 embernek is annyira tudok örülni, mert látom, hogy aki eljön, az viszont szívvel-lélekkel beleszáll a koncertbe, átéli, befogadja és vissza is adja az energiát. Oké, megborult a zenei piac, már ingyenes koncertekre is kevesen járnak, lehet ezen szörnyülködni meg keseregni, de pont ezért inkább sokkal jobban megbecsülök mindenkit, aki mégis eljön, sokkal jobban megérint a fanatizmusuk, hogy teljesen szembeszélben csazakértis eljönnek és jól érzik magukat velünk.

Sanyi: Szóval jól sikerült ez a koncert is, és jó volt a közönség, de azért lehetett az egész ilyen, mert mi magunk élveztük egymás társaságát és ebből fakadóan ügyesek voltunk, összhang volt.

BZ: Elhagynak százak, jönnek egyek, hogy egy kicsit kiforgassam a klasszikust, de az a lényeg, hogy tényleg mindenkinek örülünk, aki úgy dönt, hogy egy ideig velünk tart az úton.

Koncertfotók: Lányi Kristóf
Promófotók: Pandur-Balogh Norbert, Northern Lights Photo