Az egyszeri zeneszeretőnek megvannak a hősei. A hőseit pedig bizonyos szempontok, netán elvek miatt választja magának. Nincsenek nagy elvárások. Emlékszem, amikor 1996-ban, életemben először, 9 évnyi elképzelhetetlenül pokoli várakozás után végre láttam élőben az Anthrax-et, és volt szerencsém találkozni a tagokkal, mekkora csalódás volt Scott Ian, mint Scott Ian. Nem a zenész fent a színpadon, nem az, akinek a számaira ugráltam a szobám közepén nap mint nap, vagy akinek a hatására színes bermudákban, és kamionos baseball satyiban jártam NOT felirattal a belső sildjén.

Hanem az az életunt nyomoronc keserített el, aki saját maga. Nyilván az ember nem várhatja el a kedvencétől, hogy úgy táncoljon, ahogy ő fütyül, de megvan a közös képünk, és nem gondolom, hogy az a kép az, amire addigi életemben vártam. Okés, 18 éve mosom az ablakokat, ami pont az a meló, ami a kutyát nem érdekli, de néha emberek megállnak és megdicsérnek. Mármint a munkámat. Mondja már nekem valaki, hogy nem örül e, ha elismerik a munkáját? Amúgy John Bush, Frank Bello és Charlie Benante nagyon aranyosak, kedvesek voltak, és meghívtak a PeCsa backstage-ébe a másnapi koncertjükre, ahol a frissen előhívatott képeket dedikálták is. Személyesen. Kivéve egyet: Ian-t.

Mindezt a szarságot csak azért hordtam össze, mert el szerettem volna mondani, hogy ez az élmény megváltoztatott. Szépen lassan nem akartam tudni semmit a zenészekről. Nem érdekel a hátterük, csak az, amit lemezen és élőben nyújtani tudnak. Nincs haverkodás, fotózkodás, vegyen meg kilóra a lemez, és tegyék pokollá a mennyországot és fordítva, ha színpadra állnak. Adjanak valamit, amit aztán magammal vihetek. Hozzátesz a hétköznapjaimhoz, örömet okoz ha eszembe jut, vagy hallgatván kisegít onnan, ahol nem akarok lenni. Ez lehet sokféle zene. Szomorú, vidám, mélabús, dühös, energikus, a lényeg, hogy adjon valami pluszt. A többi bullshit. Ha elmegyek koncertre, az utána úgy egye bele magát az agyamba, hogy aztán hetekig csak a setlist menjen. És ha már ezt így körbeírtam, rá is térnék a Neurosisra.

De előtte még....a hősökről pár szót. Mert vannak hősök, szigorúan zenei értelemben. Ha láthatom gitározni Aaron Turnert, az mindig valami. Matt Pike bármely zenekarával egy másik dimenzió. Amit az ember, ha kicsit is fair, nem méricskél máshoz, csak önmagához. Hogy a kis világa ne sérüljön. Nagyon magányos lenne ott, azzal a pár kóklerral, amint gitároznak vagy dobolnak vagy éppen énekelnek. Tehát vannak hősök, akik már nem sokat tehetnek nimbuszuk lerombolásáért, úgy felhúzták a Vörös téren a maguk bronzszobrát, hogy sok föld-föld rakéta kellene, mire a hajuk szála meggörbülne. És itt jön a képbe a Neurosis. És mennyire nem fair, hogy ezt pont én írom le, aki 11 éve még a világból is kiszaladt, ha valaki fárasztott vele. Ja, nem voltam ott a kibaszott Almássy-téren, jól gondolod. De amikor ott voltam, mert legbelül valami sosem hagyott nyugodni velük kapcsolatban, és hallgattam a megérzésemre, ott és akkor együtt hangosan mondtuk ki a boldogító IGENt.

És ez valami egészen más, mint bármelyik másik zenekarnál. Nincsenek elvárások, mert hát mihez képest várjak el bármit is? Nincsenek kétségek, hogy akkor most Tetoválj ki vagy Rock&Roll rugója, vagy Dögöljetek meg mind vagy mi a rák. Itt mindig is az volt, ami most van, és az ami most nincs, az régen sem volt. Kompromisszum vagy kegyelem pl. sosenem. Vagy arcoskodás, magyarázás, okítás, jópofáskodás semmi. Az van, amiért jössz, de az nagyon ott van. Mindig ott volt. 2009 óta egészen biztosan, de előtte sem hallottam róluk panaszt. Azóta meg, az idő rágja és köpi, tépi és zúzza, de nem sokra megy vele. Ezek az arcok ott fent a színpadon csakis azért vannak ott, ugyanabból az okból, amiért te ott lent. Ezt nem tudom máshogy megfogalmazni, és nem is biztos, hogy érthető, de én úgy gondolom, hogy a Neurosis az a banda, akik sosem hagynak majd magadra. Nem tűnik fel Scott Ian, hogy tönkretegye az egészet, ebben egészen biztos vagyok.

És ha már a végletekig sikerült összehordani ilyen pátoszos szarságokat, nem kerülhetem el, hogy rátérjek a koncertekre. Mert persze sógorországban is meglestük, hogy tudjuk, mire számítsunk másnap. Fontos dolog az elővigyázatosság, mert ha pl. nem unom halálba magam kedden Vájobin, a végén még végignézem szerdán, de sajnos a Neurosis előtt nem sikerült Mike Scheidtéknek azt az izgalmat hozniuk, mint pár hónapja a 041-ben. Kevés volt a blast beat és sok volt a tididam. Vagy csak Bécsvárosban nem ittam, itt meg sokat, és azért nem működött. De amíg kedden viszonylag nagy részét végighallgattam, azt most sikerült villámgyorsan feladni. N.A.-t meg nem hiszem, hogy most kellett volna életemben először látnom, pedig nagyon jól szóltak. Ők ketten annak a hosszú sornak lettek az utolsó tagjai, akik megpróbáltak Neurosis előtt szórakoztatni, de könnyűnek találtattak.

Mert ki A Sun That Never Sets-et ránt, az azáltal vész el. Mert amikor még ki sem mondják a lényeget, már többet láttál és hallottál, mint az est addigi részében. Mert a Bécsben felhúzott szemöldök a fejbúbig szalad Pesten, olyan atomhangzás kerekedik a kevesebb szakállhoz szokott Akváriumban. Mert ha előre tudod, hogy egymás után hallod majd a My Heart of Deliverence-t, az A Shadow of Memory-t, az At the Wellt (ami mindkét este vitte nálam a prímet) és a Bending Lightot, lehet inkább Fenyő Mikire mennél, de az van, hogy ezek a csávók úgy prezentálják a D oldalas nótákat, mintha jukeboxba dobálnád a húszast, és tennéd be a magad slágereit. A Given to the Rising úgy szólal meg, és olyan elementáris erővel küld szét, hogy megváltásnak tűnik a Reach utána. Ami ugyan lehet, hogy az utolsó lemez legerősebb tétele, de egyik kedvenc Neurosis lemezemre sem férne fel sehová.

És mielőtt úgy istenigazából pontot akarnának tenni a végére, még előtte bealtatnak a To the Winddel, amit mindenki a legködösebb emlékein keresztül próbál felidézni, hogy egyáltalán melyik lemezen is van. Nagy geciség ám ez a részükről, de én imádom az ilyen sunyi setlistet. Felőlem csak búgathatják a csöveket, akkor is széles mosollyal fogok bólogatni, de ha már van még két nóta, akkor mindenképpen az End of the Harvest legyen az egyik, mert nem szeretnék úgy kimenni a külvilágba, hogy hamis képzetek közt ringatnám magam. Igenis jogom van tudni, hogy minden szar, és vége mindennek. De ha vége lesz majd, így legyen vége. A Világvége hivatalos főcím dalaként. És amúgy a csecsemőknek minden vicc új, de a fekete öves Neurosis fanoknak már nem a Stones from the Sky jelenti a beteljesülést, így az a pár nyomoronc, aki már semminek sem tud kellően örülni (magamra ismerek), akár csalódottan veheti tudomásul, hogy ez lesz a 20 évenként megrendezésre kerülő hangverseny záróakkordja. Utána már a zavart pislogásoké, a tanácstalanságé és ürességé a főszerep. Hogyan tovább? Vajon érdemes eztán elmenni bármire is? Vagy várjuk ki, amíg megint Európába jönnek? Ezek után miért nem tök mindegy, hogy a Föld lapos vagy kerek? Vajon érdemes-e szóba állni olyan emberrel, aki nem volt itt, urambocsá' azt sem tudja, mi az a Neurosis? Én azt mondom, rágjuk meg ezt jól, aludjunk rá párat, aztán próbáljunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Könnyebb lesz addig, míg újra láthatjuk őket. Mihamarabb, ha kérhetnénk....