Súlyos zenékben idén sincs hiány, ami a koncertkínálatot illeti. A hónap elején rajtolt el és egészen decemberig dübörög majd a negyedik Desszert Feszt, de példának okáért a Phoenix Music sem marad el mögötte, és a virginiai Windhand az ő szervezésükben érkezett Budapestre.

A ráhangolódást a szegedi Boru segítette. Erre az estére különleges, instrumentális műsorral készültek a srácok, és ezt a fajta poszt-metal / sludge / doom muzsikát egy kifejező, karakteres énekhang éppúgy emelheti, ahogy egy jellegtelen orgánum unalmassá is teheti. Ebben a formában mindenesetre hatásosnak bizonyult, és a háttérvetítés csak tovább fokozta az összhatást. Azt nem állítom, hogy minden ízében kiforrott produkciót láthattunk, de egy 2017-ben alakult csapaton ezt még fölösleges számon kérni. A fő, hogy amilyen mélyre hangolt zene ez, olyan mélyreható is lesz, ha majd rálel a saját hangjára a társaság. Addig is óriási pozitívumként könyvelem el, hogy már most ennyire komplett élményt igyekszik nyújtani. Szóval jön még borúra… még több Boru!..

Ahogy a Windhandhez is lesz még szerencsénk remélhetőleg. Dorthia Cottrell énekesnő és a fiúk nyilvánvalóan nem törekednek a stílus megújítására; beérik azzal, hogy ízesen, egyedi énekhanggal megerősítve játsszák a direkt módon Black Sabbath ihlette doom metalt – és azért ez is becsülendő vállalás! Ryan Wolfe kissé szögletes dobalapjaira játszik a folyamatosan hajat lóbáló Garrett Morris gitáros és Parker Chandler bőgős (lásd még: Cough), Dorthia pedig hol velük együtt bólogat a belassult ütemekre – akárcsak a Dürer kistermét megtöltő doom hívek –, hol valahova a külvilágba révedő tekintettel álldogál / billeg a mikrofonállvány mögött. A hölgy egyébként elhagyta a korábbi élő felvételeken rajta látható, kámzsa-szerű hacukát, és így mindjárt nem úgy festett, mintha egy fiatalabb Zalatnay Cini próbálta volna Messiah Marcolin női változatát megformálni.

Mindeközben a hangzás elég nehezen akart összeállni. A hangerőt durván feltolták, ám a riffek helyét csak tompa búgás jelölte, az ének meg külön dimenzióban „mozgott” az eleve kusza hangképhez képest. Idővel sikerült javítani az élességen és az arányokon, úgyhogy néhány szám után, amikor végre kivehetővé váltak Garrett nyers, „zsizsegős” riffjei és lebegős dallamai, valamint Dorthiát is jobban ráegyengették a hangszerekre, már kevésbé éreztem fülsüketítőnek a megszólalást.

Nem beszélve arról, hogy a dalok is kevésbé folytak össze. Rövid szünetekkel, olykor minimális átkötő szövegekkel megszakítva érkeztek egymás után a nóták, amelyek összeválogatásakor az idei Live Elsewhere koncertkiadvány volt az irányadó, vagyis az Eternal Return anyaga állt a középpontban. 

Hangulatos buli volt egy tehetséges és szerethető bandától, a hangosítás hiányosságai sem tudták kikezdeni.

Fotók: Réti Zsolt