Thy Art Is Murder, Carnifex, Fit For An Autopsy, Rivers Of Nihil, I Am @ BNMC, 2020.02.12.

Legyalult hallójáratok

2020. február 15. - Markoláb

_mg_1297.JPG

Van abban valami ijesztő, hogy manapság is bőszen szól a Titkos üzenet című dance sramli a rádióban. Az esti aprítás előtti burger elfogyasztása közben többek között a TNT fenti „örökbecsűje” szolgáltatta a hallgatnivalót. Ha már TNT, az AC/DC-nek jobban örültünk volna.

Az 5 bandát felvonultató, soktonnás csomag buliját az I Am zenekar nyitotta meg valamivel 6 óra után egész jó létszámú közönség előtt. A texasi death metal brigádnál nem a fénysebességű tempójú, komplex brutalizálás dominált. Lassabb tempókkal, groove-okkal, a betonozásra alapozva adták elő programjukat. A tagbaszakadt, (remélhetőleg csak) alkatilag Tim Lambesisre emlékeztető frontember termetét meghazudtoló mozgékonysággal, néhol az MMA-s Nurmagomedov hírhedt ugrását felidézve vezette a mély gitárokkal, Obituary-ra emlékeztető gitárnyűvésekkel felfegyverzett támadásokat. Többször a Slayer kimértebb, hangulatosabb témáit is visszaköszönni véltem úgy kb. a Seasons in the abyss módjára. Nincs túlbonyolítva a banda zenéje, zúzásra azonban a fenti zenék kedvelőinek kiváló alapot szolgáltattak.

Másodikként a pennsylvaniai, technikás death metalban utazó Rivers Of Nihil érkezett. A srácok 2018-as, szaxofonnal és némi jazz-es beütéssel fűszerezett Where Owls Know My Name című lemeze kiválóan sikerült, nem egy átlagos death metal anyag. Koncertjükön öt nótát kaptunk (ebből négyet az Owls-ról) a Jake Dieffenbach énekes által vezetett csapattól 30 percben. Jake mintha a Mátrixból lépett volna elő fekete keleties ruhájában, ezt megfejelve hetyke bajszával. Nem százas a pali, de ehhez zenéhez kell is némi őrület… A banda lemezei a sci-fi történet hátterével egy-egy évszakot hivatottak megzenésíteni, jelenleg 3 lemez után az elmúlást, öregedést szimbolizálva az őszig jutottak el a Föld, a civilizáció, a természet, az újjászületés témaköreit boncolgatva. Adam basszeros elmondása szerint a „baglyos” lemezen már olyan prog. rock bandák hatása is érződik, mint a King Crimson, Yes, Genesis. Kis túlzással egy nótában volt annyi téma, mint az I am egész bulija alatt, kiemelten igaz volt ez dobolásra. Változatos ütemek, apokaliptikus begyorsulások, szólók, a szaxofon által keltett sajátos hangulat jellemezték a bulit. Odafigyelést igénylő zene, amelyből élőben főleg az elsöprő lendület, a megszállott hangulat jött le. Legjobban a záró The Silent Life tetszett, de az A Home is remek volt Adam dallamos énekével, az azt követő szólóval. Sokkal többnek és különlegesebbnek érzem a bandát a mezőny javánál, közel sem egy átlagos zenekar. Kíváncsi vagyok, hogy a ciklust záró téli lemezzel merre kanyarodnak majd.

A Rivers O Nihil komplex, egyedi bulija után a Fit For An Autopsy kezdte meg a deathcore pusztítást újra nagy kontrasztban állva a korábbiakkal. Kezdésnek Patrick gitáros egy tömegbe köpéssel/permetezéssel, míg a zenekar a tavalyi, The Sea Of Tragic Beasts lemez címadójával indított. Jó kis nóta, nem a legtipikusabb deathcore cucc. A Mirrors győzött meg tőlük hangulatos indításával, majd a gyilok beindulásával, a súlyos leállással, „elszállással”. A közönség részéről nagy ovációt kaptak minden nóta után. A legnagyobb őrlést a Warfare-ben kapta a nagyérdemű. Sok vidámságnak náluk sincs hely, az tény. Az emberi mohóságot, nagyravágyást, a természet pusztítását gyalázó, zárásként letolt Black Mammoth-ban a kórusok nagyon jók voltak az aprítás előtt. Megmondom őszintén a Rivers után visszalépésnek éreztem a műsorukat. Kiállásban viszont a Fit for an autopsy volt a legszigorúbb, ez vitathatatlan.

_mg_0988.JPG

Színpadi látványban a Carnifex kapott az este folyamán először nagyobb lehetőséget. A San Diego-i szörnyeteg szintén tavaly hozta ki lemezét, a World War X-et, ami elég bitangul sikerült. A legbetegebb szöveg és képi világgal is a nyugati-parti brigád rendelkezik, utóbbit bizonyítja számos videojuk is. Meglepő hír volt a zenekar háza tájáról, hogy januárban kiszállt Jordan Lockrey gitáros, így a turnén a Devildriver fűrészelőjét Neal Tiemannt láthattuk kisegítőként.

Az ókori Róma hóhéri feladatait végrehajtó munkásról elnevezett banda hozta a legsokkolóbb kinézetet, amin a klipek alapján nem csodálkoztam. Különösen Scott Lewis énekes lubickol a szerepében, de Cory Arford gitáros sem egy átlagos figura. Az arcfestés más stílusban megszokott, a deathcore-ban már kevésbé, nos ők ebben is elütnek a core vonaltól. A World War X-szel kezdtek, így a vonós hangok után meg is kaptuk a kovácsműhelyek és a gyalupadok esszenciáját, majd a Slow Death képében újabb bólogatós groove-os őrlés következett erős, hangulatos szólóval megtámogatva, ez a finomság igen jót tesz a nótának.

_mg_0968.JPG

A nyakig kivarrt Scott civilben nem tűnik túl veszedelmesnek, élőben azonban elég fenevad jelleget ölt az előadása. Dalszövegei sem a mezőkön, réteken nyíló virágokról szólnak. Depresszió, árulás, düh, gyűlölet, önkárosítás… No, de a metal többek között a negatív gondolatok kiadására is kiváló terápia. Ez nyilván tükröződik Scott szövegvilágában is, mivel elmondása szerint sok negatív élmény érte az utóbbi években részben a turnézó éltmódnak, részben azoknak az embereknek köszönhetően, akik túl sokáig voltak rá romboló hatással. A Hatred alatt a közönség-ugráltatás is színezte a szeánszot. Ha már közönség, sok banda, főleg az amerikaiak erőltetik a circle pitet, Scott-tól is kb. minden nóta alatt elhangzott a circle pit acsarkodás, kissé túltolják ezt a dolgot ők is. A Drown Me In Blood kedves sorai után jött a No Light Shall Save Us, ami az Arch Enemy-s Alissával készült. Nem vagyok nagy rajongója White-Gluz kisasszonynak, de ez a dal nagyon állat és ő is hozzáteszi a magáét, az tény. A Die Without Hope és a Lie To My Face után a Hell Chose me zárta a bulit, az egyik legsúlyosabb momentummal büszkélkedő Visions of the end sajnos kimaradt a programból. Bestiális koncertet adott a Carnifex, de a hangzást nem éreztem elég tisztának, kicsit összefolytak a hangszerek.

_mg_1261.JPG

Headlinerként az ausztrál Thy Art Is Murder zárta az estét. Ausztrália erős core bandákban, metalcore-ban is viszi a prímet a Parkway Drive, de a Berzerker grindcore-ja sem az árnyékolásról híres. Nem tudom honnan szalajtotta a banda a Vengaboys partidalát (gugliztam…), de bizony ez szolgált introként. Majd légiriadó hangjai és stroboszkóp hadtest kíséretében kezdte meg a darálást az est fő attrakciója. CJ énekes kezdetben csuklyás felöltőjében adta elő sorait mélyen gurgulázva, süvöltve, „pigsqueal”-lel acsarkodva. Számomra a „sima” durva vokálja egysíkú, fentiekkel azonban változatossá teszi az előadást. A Death Squad Anthem volt a nyitónóta, majd Trump szlogenjére reagálva érkezett a Make America Hate Again némi metalcore-os felhangokkal. CJ idővel megszabadult fekete köpenyétől, az alatta viselt párduc/ocelot mintás ingjében, jellegzetes mozgásával elég fura hatást keltett. A közönségugráltatás ideje a The Purest Strain Of Hate alatt jött el, majd a tavalyi lemez, a Human Target címadója következett. Egyébként nagyon jót tesz a zenéjüknek, maikor riffekben, dalokban eltávolodnak kicsit a deathcore-tól. Sok dal előtt sötétedett el a színpad, hogy újult erővel kapjuk az áldást, a kivetítők pedig klipek formájában erősítettek rá a dalok mondanivalójára. Egyébként érdekes módon a Thy Art Is Murder volt messze a leginkább visszafogott kinézetű zenekar az este folyamán. Ipari, gépies hangok vezették fel az Eternal suffering-et, mely dalcím sajnos elég aktuális az ausztráliai óriástüzekre gondolva… A Thy Art Is Murder szövegében nem a Carnifex-féle sokkolás van jelen. Az ausztrálok felemelik szavukat az állatok jogaiért (Fur And Claw), az extrémitások, a háború, a szervezett vallások (Holy Wars) ellen stb.

_mg_1190.JPG

CJ (aki szerint legnagyobb hatásaik a Decapitated, Gojira, Meshuggah és a Behemoth) az egyik szünetben köszönetet mondott a rajongóknak, hosszasan ecsetelve, hogy bizony semmi nem lett volna a zenekari álmaikból, ha ők nem támogatják a zenei próbálkozásaikat. Nos igen, nem sok család mondaná a gyereknek, hogy oké fiam, játssz extrém metalt, abból fogsz megélni…

A Holy Wars után a fiatal generáció „vallása”, vagy drogja, a net, a „smart” eszközök kerültek terítékre a New Gods-ban. Az egyik legjobb nóta szerintem a Son Of Misery volt, amelyet követett a papságot, gyermekmolesztálást pellengérező Puppet Master.

_mg_1239.JPG

A Sean és Andy gitárosok, valamint Kevin bőgős többször a dobogókon a kivetítők előtt pengettek. A Reign Of Darkness, majd ráadásként a Chemical Christ zárta az estét.

Súlyos zenékben bővelkedő, közel sem egy kaptafára épülő programot felvonultató csomagot kapott a kb. kétharmad háznyi közönség. Összességben rendkívül ütős este volt, amely során nálam a Rivers of Nihil, majd utánuk a Carnifex vitte a prímet.

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF
További képek ITT és ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr2915475928

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum