Igen sajátos, egyedi és eklektikus turnécsomagot kaptunk a hajón ezen a februári vasárnap estén. Ami mindhárom zenekarra igaz volt, az a gyakran használt, „post” kifejezés. Post punk, black, metal…
A bulira történő várakozás alatt kellemes volt hallani többek között az Alice In Chains, a Down klasszikusait. Hiába no, a Stone The Crow-val nem lehet hibázni.
Elsőnek a Kælan Mikla lépett színpadra 3 izlandi hölgy személyében. A lányok - illetve ha már Északon járunk akkor legyen a 3 modernkori Norna - háttal álltak a közönségnek az intro alatt, majd birtokba vették a mikrofont, szintit, basszusgitárt. Szép éteri, illetve boszorkányos hangokat is bőven hallhattunk vokálként. Néha olyan érzésem volt, mintha egy elhagyott izlandi tengerparton kiabálnának a tündérek egymásnak. Ez nincs is messze az igazságtól, mivel Sólveig Matthildur szintis/énekes elmondása szerint Reykjavikot követően egy kicsi izlandi településen élt, ahol egy világítótorony és egy mohás köves hegy adta a hátteret a korabeli gyerekek játékaihoz, fantáziájuk által benépesített, „mesés” világához. Ez a környezet pedig nagy hatással volt a személyiségére, így a zenéjére is. Táncolható, szintipop alapokat hallhattunk Cure-os, post punkos hangulattal, hol sikolyokkal, hol angyali hangokkal, mintha tényleg elfek énekelnének, vagy üvöltenének fájdalmasan. Laufey énekesnő a dalok között félszegen, kislányosan adta elő mondandóját. Magam ilyen zenét még nem hallottam, nagyon érdekesnek tartottam a lányok koncertjét. A héten pedig már hallgattam is őket, szóval rám pozitív benyomást tettek Észak eme különleges leányzói.
Igencsak éles váltás volt ezek után francia Birds In Row hc/punk bulija. A srácok borzastó intenzív bulit toltak, csírájában már itt, a hajón hosszú évekkel ezelőtt látott legendás Dillinger Escape Plan színpadi performansza is eszembe jutott. Több megfontolandó átvezetőt is hallottunk a minden emberben ott rejlő tehetségről, annak kihasználásáról, a szeretet erejéről, arról, hogy az erőszak erőszakot szül. Hogy ezek után az érzelemteljes szavak után újult erővel csapjanak őrülten a húrok közé. Nem kevés gyakorlást igényelhet a srácoktól, hogy pontosan, csúszás nélkül tudjanak egymáshoz igazodni ebben az őrülten fortyogó zenében. Érdekes módon a Birds bulija alatt nagyobbnak érezte a tömeget, mint az Alcest alatt. Nem az én zenémet játszották, de rettenetesen intenzív koncertet adtak.
Harmadikként és az est fő attrakciójaként a francia Alcest lépett színpadra. Nem sok olyan banda van manapság, akik a mai dömpingben valami egyedit, fogósat, de mégis nehezen körül írhatót tudnak alkotni. Az Alcest közéjük tartozik. A Neige vezette, black metal alapokkal rendelkező „shoegaze/dark/black/poszt metal stb.” banda igazán egyedi színfoltja a metal színtérnek, minden albumuk egy külön világ. A tavaly kihozott Spiritual Instinct lemezük súlyosabb hangzást hozott (főleg azok után, hogy a Shelter-en teljesen elhagyták a metal hangzást), amit részemről egyáltalán nem bánok. Ebben nyilván szerepe volt annak, hogy a Kodama lemez turnéja teljesen kifacsarta Neige-t, akinek újra meg kellett találnia önmagát, a spirituális énjét, amely ugyanolyan létfunkció számára, mint a légzés és a biológiai szükségletek. Hősünktől nem áll messze az elvágyódás sem, ami saját bevallása szerint egy gyerekkori, másik világhoz kapcsolódó, halálközeli élményén alapul.
Az állandó tagként Neige mellett mindössze a dobos Winterhalter-t felvonultató csapat az új lemez Les Jardins De Minuit dalával nyitott, amelyben norvég black metalos riffelés és többfajta dallam, a tiszta és a nyers vokál közösen adják meg az intenzitást, erőt, de melankóliát, szomorúságot, varázslatot, szépséget, álmokat is találni az „Éjféli Kertben”.
Másodikként a hamar kedvenccé vált Protection következett, amely a Kodama turnét követően megszületett első dal volt. A dal segítségével írta ki magából Neige azt felgyülemlett frusztrációt, amelyek az állandó belső küzdelmei eredménye. Katartikus nóta született ebből, az kétségtelen, mely ugyanúgy szól a bennünk lévő sötétség, mint az emberi hibák elfogadásáról, amelyekkel együtt kell élnünk. A dalban a metaforikus jelentéssel bíró hullámok nyújtanak védelmet a külső, illetve belső démonok, agresszió ellen. Szerencsére ekkor már az első dal alatti eléggé szétesett hangzás is helyre állt.
Neige egy nagyon visszafogott, kissé félszeg, emberi figurának tűnt a nóták közötti átvezetők alapján. Láthatóan meghatotta a tapsvihar, a fogadtatás, örült, hogy itt lehetett.
Harmadikként az Oiseaux De Proie érkezett a Kodamáról, majd az Autre Tempsszel folytattuk az utazást. Nehéz dalt kiemelni a programból, annyira elvitte a bulit a hangulat, az az érzés, hogy egy különleges bandát látunk különleges világgal, sajátos hangulatokkal.
Az Écailles De Lune Part 2 brutál black metalos pusztítása, majd nyugisabb levezetése után megint az új lemez került elő a Sapphire személyében, amely szintén egy különleges darab lett… Neige a dalban a saját maga által alkotott, spontán, improvizatív hangokat használja, amely nagy szabadságot nyújt részére a francia, vagy bármely nyelv szabályai által béklyók közé nem szorítva. A szerkezetében az Autre Temps-re hajazó dalban némi Cure-os, punkos hatást is érezhetünk egy csipetnyi Sólstafir-ral együtt.
A legéteribb hangulattal talán a Le Miroir bírt. Az önmagunkba tekintésről, önmagunkkal szembesítő tükörről szóló nóta a szerző szerint némi Dead Can Dance hatással, no meg egy kis álmodozó kelta hangulattal bír. Önmagunkat elfogadni kemény küzdelem, szerintem erről egy őszinte pillanatában bármelyikünk tudna mesélni.
Fentiek ellenére semmi nyomasztót nem éreztem az Alcest műsora alatt, csak úgy sodortak magukkal a dalok. A Kodama lemez szintén konkrét szöveg nélküli címadója, majd kis szünet után a Là Où Naissent Les Couleurs Nouvelles és Délivrance zárta ezt a különleges estét. Jó volt ott lenni.
