Az ember csak ránéz erre a turnécsomagra, és önkéntelenül is arra gondol, itthon ez csakis a Fekete Zaj szervezésében valósulhat meg. A felhozatalból bármely zenekar tökéletesen illik a fesztivállal összeforrt, hasonlóan széles spektrumon mozgó koncertügynökség évközi rendezvénysorozatába, sőt bérelt helyük volna a Mátrában is – ahol az Alcest egy ízben már fellépett.
Essünk túl gyorsan az est számomra legkínosabb részén. Előre nem látott okokból (ritka, de lám, az én életemben is megesik) a belga Doodseskader duó műsorát lekéstem. Végtelenül sajnálom, mert tényleg roppant kíváncsi lettem volna, vajon az eklektikus, kísérletezős, a talajvesztett modern kori nagyvárosi ember vívódásait megelevenítő dalok hogyan hatnak élőben. A két úriember később a merch asztalnál bukkant fel, ahol fotózkodni is lehetett velük. Tim De Gietert jövő tavasszal az Amenrával várjuk majd vissza.
Angolok, fennállásuk óta rendszeresen járnak Magyarországra, és (menedzsmentjükkel szólva) csak “nagyobb” interjú-felkéréseket vállalnak. Nem, nem az Iron Maidenről vagy a Cradle Of Filthről van szó, akiktől státuszukat tekintve ez tök nyilánvaló és érthető, hanem a Svalbardról, akik mostanában, befolyásos kiadóval és egyre komolyabb turnékkal a hátuk mögött kóstolnak bele a világhírbe… Talán túlzás volna azzal vádolni a bandát, hogy máris többnek próbál látszani, mint ami, mindenesetre első találkozásunk alkalmával nem győztek meg. Ez a “hétköznapi megjelenésű gyerekek post-rock / crust punk / black metal elegyet nyomatnak” mutatvány bizonyítottan a kisebb termekben üt igazán nagyot: közvetlenebb légkört teremt, és komolyabb energiákat szabadít fel. Ebben a méretes csarnokban viszont eléggé elveszett a társaság. Az hagyján, hogy gitáros-vokalista lévén sem Serena Cherry, sem Liam Phelan nem szabadulhat el huzamosabb időre a mikrofonállványa mögül, de egyikükben sem véltem felfedezni markáns egyéniséget. A hölgy is inkább a közmondásos brit mértéktarással és hűvösséggel konferált, mint igyekezett belevaló frontcsajként kitűnni. Egyedül a Gaerea pólós Matt Francis basszer kiállását és színpadi akcióját nézve éreztem magam vérbeli metal buliban. Senkinek nem akarom elvenni a kedvét a Svalbardtól, hiszen az eddigi négy albumuk és a társdalami problémákat feszegetős, öntudatra ébresztős szövegviláguk-attitűdjük teljesen rendben van, meg aranyos volt az a cicás pólójuk – más kérdés, hogy mérethiányos. Ám hiába lendületesek a nóták, láttam már lelkesültebb közönséget, és hát engem sem rántott magával a prdukció. Már csak a tompa, gitárkasztráló hangzás miatt sem.
Neige az Alcesttel álmodott egy világot magának, meg is valósította, s azon belül arra kalandozik, amerre csak akar. Ha úgy tartja kedve, megír egy olyan súlyos anyagot, mint a Spiritual Instinct volt öt éve, máskor meg a révedezős dark / post-rock / shoegaze-ben merül el a feje búbjáig, ahogy az idei Les chants de l’aurore-on teszi. Szándékosan ezeket emelem ki, mivel egyrészt utóbbinak a turnéja zajlik éppen, másrészt e két alkotásra épült a műsor. A hajnali dalok közül öt is elhangzott (a hét közül!), ami egy lemezbemutató koncerten szerintem ideális arány. Főleg a mai időkben, amikor sokan két-három friss szerzeménnyel tudják le a feladatot.
Az előadás az új album borítója alapján kimunkált háttér előtt folyt, amely voltaképp az egyetlen valódi látványosságot jelentette. A zenészek ugyanis nemigen ragadtatták magukat mozgásra, na persze az ilyen melankolikus stílushoz ez a statikusság illik. Nekem a szépen, tisztán megszólaló szett is egyben hallgatós volt – a L’envol - Améthyste - Protection füzért és az Oiseaux de proie-t azért megemlíteném külön –; kicsit meg is lepett, amikor a második felében Neige eleresztett egy-egy átkötő szöveget. Beszélni nem beszélt sokat, leginkább a soron következő számot prezentálta. Amúgy kimondottan magának való, magába forduló személyiség benyomását keltette, aki csak akkor szól pár szót, amikor végképp muszájnak érzi. Így nem tudom megítélni, mennyire tudta beleélni magát a dalokba ezen az estén, és mennyire érintették meg a hallgatóság reakciói.
Ezzel együtt nem vitás, hogy egyéni és különleges, amit az Alcest játszik. Eleve azzá teszi az anyanyelv használata. Ahogy létezik jellegzetes francia építészet, festészet, filmművészet vagy gasztronómia, úgy az onnan származó előadók zenéjében is jelen vannak a franciás jegyek: kifnomultság, elegancia…
A stíluskavalkádon túlmenően koncepciózus szempontból is telitalálat ez az összeállítás. A Doodseskader a mindennapos vergődéseinkkel szembesít, a Svalbard kiutat mutat az egzisztenciális szennyből, célt ad és cselekvésre ösztönöz, az Alcest pedig olyan magasságba emel, ahol a kisszerű banalitásnak a gondolata sem kísért már. Lehet, hogy mindezt egyedül én képzelem bele az egészbe, de az észjárásom szerint így kell működnie ennek a hármasnak, főleg ha mindenki képes a tőle telhető legjobbat nyújtani.
Fotók: Bands Through The Lens. További képek a koncertekről ITT.
