Egyre-másra jönnek a sokat látott, sikeres zenészek önéletrajzi könyvei, és végre magyar fordításban is olvashatjuk a Judas Priest emblematikus alakjaként ismert gitáros, K. K. Downing visszaemlékezéseit. Az ő esetében legkevésbé sem túlzás eme jelző használata, hiszen egyénisége és játéka négy évtizeden át, egészen a 2011-ben bekövetkezett kilépéséig meghatározó részét képezte az angol heavy metal legenda hangzásának.
Ami számomra igazán különlegessé teszi a neves zsurnaliszta, Mark Eglinton segítségével megírt Éjjel-nappal Judas Priestet a hasonló témájú kiadványok sorában, az K. K. tárgyilagossága. Nyilván csakis személyes hangon szólhat például az 1990-es nevadai „kirakatperről” (a bevezetőben máris ezzel foglalkozik) vagy kora gyermekkoráról, azon belül is az apjához fűződő viszonyáról; a Priestben eltöltött negyven évnek azonban nem csak a dicsőséges pillanatait, de az árnyoldalait is kiemeli.
A kívülállók felfogása szerint „Fantasztikus lehetett a Judas Priest tagjának lenni. Körbeturnézták a világot, nyomták a zenét. Volt pénzük, voltak csajaik – tökéletes volt az életük.” Nos, ez csupán része az igazságnak. Bármekkora hatást gyakorolt ugyanis a banda egy teljes műfajra – kezdve azzal, hogy a bőrös-szegecses image is tőlük, konkrétan Downingtól ered –, lemezeladásai bizony elmaradtak attól, amire ebből a tényből következtetni lehetne. Viszonyításképp: a Def Leppard vagy az Iron Maiden rendesen lekörözte a Papokat, nem beszélve a Metallicáról… Hősünk azt sem rejti véka alá, mennyi és milyen súlyos hibát követett el a zenekar mindenkori menedzsmentje, ami nem szimplán K. K.-ék előrelépését hátráltatta, de egyes tagcserékre is magyarázatot ad. Ha már a témánál vagyunk, Downing kiválásában szintén közrejátszott ugyanez a tényező.
Ugyancsak meglepő lehet némelyeknek, de mint kiderül, a metal egyik legnagyobb hatású (sajnos ma már nem létező) gitárduójának viszonya sem volt éppen felhőtlen. Számos formációról köztudott, hogy örökérvényű műveiket inkább alkotói közösségként, mint a testvérbarátság jegyében alkották meg, a könyv pedig a K. K. Downing - Glenn Tipton tandem esetében is egyértelművé teszi ezt mind szakmai, mind emberi aspektusból. Utóbbi úriember személye a Priest-gépezet működése szempontjából is kiemelten fontos, hiszen a háttérből ő diktálta a menetrendet (a 80-as évek közepétől Jayne Andrewsszal karöltve). Bárki részéről könnyen el tudom képzelni a „Hát, tényleg kiállhatott volna keményebben is a maga igazáért az ürge” típusú reakciót egyik-másik fejezetet olvasva, de hát ezek a dalok és albumok így vonultak be a zenetörténelembe, ahogy az egyéb jellegű döntések is megmásíthatatlanok már…
Egy stílusteremtő, ötven éve létező zenekar élete elképzelhetetlen kényes ügyek vagy botrányok nélkül. Akár Rob Halford homoszexualitásáról, akár a Ripper-korszakról és annak lezárásáról, akár a néhai Dave Holland peréről és bebörtönzéséről van azonban szó, Downing meglehetősen röviden és diplomatikusan nyilatkozik. Személyes tragédiáiról és magánéleti válságairól sem hallgat, sőt megkapó őszinteséggel tárja elénk ezeket.
Stílusára általánosságban is a kimértség és a mértéktartás jellemző. A Judas Priest sosem tolta túl a rock n’roll életvitelt. Alkohol-és drogmámoros bulikról szóló szaftos sztorikat – amilyenektől, mondjuk, az Én, Ozzy vagy az Al Jourgensen elveszett evangéliuma hemzseg – ennek megfelelően az Éjjel-nappal… legfeljebb nyomokban tartalmaz. A fényűző rocksztár-léttől azért K. K. sem határolódott el, és néhány ilyen epizódot (csajok, autók, birtokok…) fel is elevenít. Zenészek számára szintén tartogat némi háttér-információt, ami a klasszikus Judas Priest hangzás kialakulását és fejlődését illeti, ám ebbe sem túlságosan belefeledkezve.
Az időnkénti kritikus hangütés ellenére K. K. természetesen hálás a sorsnak, na meg egykori társainak is, amiért ilyen élménydús és tartalmas élet adatott meg neki. A KK’s Priest névre keresztelt ellen-Judas Priest beindításával (amire már az Éjjel-nappal… megjelenése óta került sor) persze leginkább az őt ért sérelmeken kíván elégtételt venni, legalábbis az én olvasatomban – de ez már egy másik történet…
Negyven, a Judas Priestben eltöltött, sikerekben és kudarcokban egyaránt bővelkedő év velős, olvasmányos összegzése az egyik legilletékesebbtől, sokszor a jelenkornak is szóló tanulságokkal. Mondanom sem kell, kíváncsi leszek Halford önéletrajzára is, na meg arra, hogyan fogja láttatni ő a közösen átélteket a saját szemszögéből.
