Kicsit sok volt a Dismember meg az At The Gates, nem? Vagy ha újabb bandák közül szeretnék említeni párat, akkor azt mondom, hogy a srácok rommá hallgatták az Lik meg a Bloodbath lemezeket. Na és akkor mi van? Ez mikor volt baj? Old school death metalból sosem elég, bár nem lövök félre, ha azt, mondom ez a színtér már mindent lerakott az asztalra, így újdonsággal nem igazán lehet már itt előrukkolni, viszont tisztelegni a nagyok előtt azt nagyon is lehet! Ez egyébként nem könnyű, de a budapesti Deprived Of Salvation pontosan ezzel próbálkozott - egy a régi anyagokból szépen újrakreált rothadt, de olykor mégis néha melodikus förtelmet áldozott a cikk elején felsorolt zenekarok (és társaik) oltára előtt.
A srácok még decemberben egy 3 tételes EP-vel (Destined To Rot) indították be először egy kis ízelítő gyanánt a láncfűrészt. Nem szaroztak sokat, ugyanis február 17-én ki is adták a debütalbumukat, a Destination · Decayt, úgy hogy bőven itt az ideje, hogy nagyító alá vegyem a korongot.
Fontos, hogy elkülönítsünk két fogalmat – a másolást és a tiszteletadást. A Deprived Of Salvation pedig tiszteleg. Aki otthon van ebben a színtérben, annak ezt nem kell ecsetelnem. Annak ellenére, hogy rengeteg formáció és lemez – akár a régi bandák mai korongjai - nem adnak feltétlen újat, még nem egy adott őszenekar karbonmásolatai, hanem sokkal inkább egy korszak manifesztációi. Kihangsúlyozom: ebben a műfajban. A nyolcvanas évek végén kialakuló svéd death hadszíntér az egész műfaj talán legnagyobb teret hódító jelensége. A hangzást, a mocsokságot, az ösztönibb energiát, amik a svéd típusú régi iskolára jellemzőek, azóta megannyi banda keresi, vagy használja fel kisebb-nagyobb arányban.
A kritikám szubjektív lesz, mivel a műfaj óriási szerelmese vagyok, tehát én nem fogom fel ezt a projektet (és megannyi más kortárs megmozdulást) kopiának, vagy az ötlettelenség gyümölcsének. A jó death metal mindig jó death metal, akkor is, ha hallottuk már valahol, vagy pár riffet netán azonosítani tudunk (főleg, hogy Tony Iommi már ugye az összes riffet rég megírta). Nyilván lehet vitatkozni a gitártémák komplexitásán, a dobok ütemének technikásabb kivitelezésén, de ez nem prog metal – ez másról szól. Gondoljunk csak bele, azért a Dismember lemezeket is elég nehéz rangsorolni. Mindegyik jó a maga módján! Óriási feeling az a késztető erő, ami megszállja a testet és nyaktörő headbangre, illetve eszeveszett pumplásra kényszeríti. De ezt nehéz kiváltani. A Deprivednak pedig sikerült, szóval innentől kezdve nálam nyerő a dolog. Na de a terjedelmes felvezetés után térjünk rá, magára a lemezre.
A röpke intro alatt már beindulnak a láncfűrészek és a dobhártya meg is kapja az első löket tarkólövést a HM2-től széttorzult riffektől. Ahol igazán beindulnak a dolgok, az a Destined To Rot, ahol bezony jókora Dismemberre emlékeztető tekerésre lehetünk figyelmesek miközben három perc alatt karóba húzzak a picsánkat. A vokál síron túli, mélyről gurgulázó förtelem – teljesen jól passzol ehhez a vonalhoz, persze oktávváltásokat ne keressünk. Piszok agresszív nóta, ahol a refrénben azért egy csöpp dallamot sikerül még kihantolni.
Az Inhale The Judgement alatt folytatódik az őrület - szépen lépcsőzetesen pumpálja fel az agyba a sokkot fülvérzésig. Tovább taposva a hullákon, a Defile The Sacred Mass alatt beindulnak a paraszt, táncos zsigeri dobok – igazi „mulatós” death metal egy kis At The Gates behatással. Itt jegyezném, meg hogy a srácok elég faszán keverik a Dismember és az At The Gates mind a két arcát – a döngölősebb, nyersebb, illetve a maga nevében melodikusabb vonalat. Mind a két említett zenekarnál ez máshogy jelenik meg, de a Deprived sikeresen belepakolta a stílusába az érme mind két felét és felhúzta pár saját öltettel.
To The Thrasholdban érzek egy jó nagy adag hardcore-t - a tempó, dobok, ritmus, de még a vokál sem az a tipikus OSDM, bár a refrénnél rögtön a Wolverine Blues éra Entombed jut eszembe. Számomra kilóg a többi közül, de jól sült el a dolog (utólag kiderült, hogy ez egy Hatebreed feldolgozás... nem esett le, nem vagyok nagy "hácés"). Az Extorted Evolution egy melodikusabb eresztés a dallamos refrénjével és a melodeath húzásaival. persze a műfaj brutális keretei között. Következőként a Derailed Morality-ban egy istentelen gitársírást hallhattok, miközben körbeöleli a hallgatót a dohos, poshadt levegő és a hullák tengere. Nem feszegetem már egyesével az összes dalt, főleg, hogy azért a lemez végére elfárad a katona, úgyhogy a lemez pont jó a 35 perccel hosszúságával. De íme a Carrier Of Disease lyrics videója. Magért beszél, nyakmerevítőt vegyél fel!
A hosszú bevezető után rövidre fogom az összegzést, hisz a gondolatmenetem és a szubjektivitásom hátterét már olvashattátok. A Destination · Decay nem egy világmegváltó lemez és nem reformája meg a műfajt. De a régisulis láncfűrészmotor death metalnak vannak határai (és korlátai), amit ha átlép az ember, akkor tulajdonképpen már egy másik műfajba ugrik. Itt most nem ez volt a cél. Korrekt, fejletépős, hagyománytisztelő lemez és kifejezetten örülök, hogy újabb hazai zenekar választotta ezt a stílust, hiszen nem igazán sokat tudnék felsorolni.
