Vannak a kőbe vésett klasszikusok, melyeknek bérelt helyük van mindenféle all time toplistán (Nevermind, Sgt. Pepper, London Calling és társai), meg vannak a titkos favoritok, melyek minőségben hozzák a szintet, de ilyen-olyan okból kifolyólag valahogy nem kerültek soha igazán reflektorfénybe.
Az albumsimogató ezekből a lemezekből szemezget és bár önző módon a saját ízlésem a mértékegység, azért remélem, hogy akad néhány olvasó aki hasonlóan nagyra értékeli ezeket a gyöngyszemeket (illetve még többen találnak új kedvencet maguknak).
CD-t többnyire már csak a kocsiban hallgatok (a végletek embereként idehaza streaming vagy bakelit...) és egy-egy út alkalmával szívesen viszek magammal pár ezüst korongot is, csak hogy érezzék a törődést. Ekképpen landolt a lejátszóban a King’s X Tape Head című remekműve, ami annak idején az első igazi találkozást is jelentette a bandával (egy haveromnak megvolt ugyan a Dogman album, ám akkor épp a Panterás / Sepu-s korszakomat éltem, amibe nem fért bele olyasmi ami nem valami tuskó-metál). Szóval ültem a kocsiban, elindult a lemez én meg alig bírtam magammal. Végül úgy döntöttem, hogy inkább kiveszem a lejátszóból, mert ez nem a Wayne világa, headbangelni vezetés közben roppant felelőtlen és balesetveszélyes dolog (legalább annyira mint mobilozni, meg büntetőfékezni!), de akkor és ott elhatároztam, hogy találok valami apropót, hogy írjak erről a lemezről, mert jár neki a "simogatás" (illetve azt is kitaláltam, hogy a nappali biztonságában majd tovább tombolok, ott maximum szegény szoba-pálma bánja a karantén-pogót).
Emlékeim szerint először a Fade klipjét láttam valamelyik magyar kábeltévés rockzenei műsorban és mivel addigra kinőttem a kizárólagosságot, így hamar a szívembe lopta magát a nóta. Annak ellenére, hogy a klip egy diáknapos sulivideó igényességével készült és minden bizonnyal a helyi Békásmegyeren forgatták, az rögtön átjött, hogy mennyire király zenét csinál ez a három pali. Mivel az internet előtti időkben járunk, így nem sok infóm volt a bandáról, illetve lemezt vadászni sem volt olyan egyértelmű, mint manapság, így sokáig meg is feledkeztem róluk. Csak pár év elteltével, véletlenül bukkantam rá az albumra a Szabó Ervin Könyvtár médiatárában, amely meglepően komoly King’s X gyűjteménnyel rendelkezett (nem tudom, hogy ki válogatta ott a zenéket, de jár neki egy elismerő ökölpacsi, mert ritka igényes zenéket sikerült összeszednie a sok lógós bölcsész legnagyobb örömére).
Pont a Fade miatt esett aztán a választásom a Tape Head-re és a többi (amúgy szintén kiváló) lemezük fényében állíthatom, hogy remek döntésnek bizonyult. A teljes albumot hallgatva beigazolódott, amit a klip alapján már sejteni véltem: azon felül, hogy fogós nótákat írnak, kevés banda bír ilyen vastagon megszólalni, esetükben maradéktalanul helytálló a power trio kifejezés.
A Groove Machine tökéletes lemezindító, nagyjából már a címével megüzeni, hogy miről is lesz itt szó a továbbiakban: vegye elő mindenki a sportkrémet, lehet kezdeni nyakra melegíteni. Másodikként aztán jön a Fade ami nem véletlenül lett (barkács)klippesítve. A masszív riffek mellé megérkezik a King's X féle duplavokál, ami olyan mintha Jimi Hendrix és John Lennon dalolna együtt, miközben a Rage Against the Machine húzná a talpalávalót. Doug Pinnick énekes-basszusgitáros funkos játékán túl Hendrix-kaliberű orgánuma legalább annyira rányomja bélyegét a zenekar stílusára, mint Ty Tabor gitáros hol vaskos, hol harmónikus témái és csodás Beatles-vokálja, vagy Jerry Gaskill dobos bólogatós groove-jai. Mindennek kiváló keresztmetszete ez a nóta és, ha csak egy dalt kellene ajánlanom a bandától egy alsótagozatosnak, akkor ez lenne az (nekem legalábbis ez volt a kapudrog). Az Over and Over aztán kicsit visszavesz a tempóból, ellenben epik refrén színesíti és remekül megágyaz az Ono című tételnek, ahol ismét Doug énekel egy hatalmasat a beton riffre (állítólag a dalt nem Yoko Ono ihlette, bár én gyanítom azért, hogy igen és ha így van, akkor a srácok szerint is ő trollkodta szét a Beatles-t ). A Cupid aztán ismét egy lazább tétel amely szövegében (“Cupid shot the wrong guy…”) finoman utal(hat) Doug coming out-jára, ami ugyancsak 98’-ra tehető. Egyébként az egész albumon érződik az önfeledtség ami nem csak Doug Pinnick kitárulkozásának köszönhető, de annak is, hogy a Tape Head egy teljesen self-made lemez, amit a srácok maguk produceltek, hála a Metal Blade kiadónak, akik minden kreatív döntést a trióra bíztak (az artwork-öt nemkülönben, a borítón például Doug látható, gondosan magnószallagba tekerve).
Az Ocean, A Little bit of Soul illetve a Hate You hármasa csak az egész album fényében mondható átlagosnak, sok banda fél karját adná bármelyikért. A Higher than God a következő csúcspont: bivaly riffek, hatalmas refrén meg egy remek gitárszóló Ty-tól, majd érkezik a Happy és szinte röfög a basszusgitár (élőben nagyon durván szólhat), de Jerry is rendesen odateszi magát, repednek a cinek, szakad a bőr. A Mr. Evil-ben a sztorizos blues találkozik a Beatles-el, plusz fasza slide gitár szóló erősít a hangulatra, majd meg is érkezünk a fináléhoz: bár az albumot a Walter Bela Farkas ökörködése zárja, mégis World punkos gitársikája az utolsó dal a lemezen, csak hogy energikusan szálljunk ki a Groove Machine-ból. Itt a vége és 13 dal 47 perc és 47 másodperc után aztán nem marad más, csak egy sürgető inger arra, hogy újra indítsuk a lemezt.
A King's X-et szokás a "zenészek zenekaraként" emlegetni, mivel a kollégák körében komoly respekt övezi a csapatot azonban a fősodorba sohasem sikerült igazán felküzdeni magukat. Devin Townsend nagy rajongó hírében áll (a második King's X korong, Gretchen goes to Nebraska Hevy Devy egyik legnagyobb kedvence), akárcsak Billy Corgan és Scott Ian, a Pearl Jam basszer Jeff Ament pedig egyenesen azt állítja, hogy a King's X “találta fel” a grunge-ot. Ez persze nyilván túlzás, azonban ha hinni lehet a krónikáknak, akkor pont a Gretchen 89-es turnéját követően kezdett mindenki D-re hangolni, elirigyelve a banda jó kis masszív hangzását. Persze a mennydörgés-szerű megszólaláson túl a dalszerzői képesség is fontos eleme a képletnek. A King’s X-et hívták már keresztény, progresszív, funk és alternatív metálnak, hard rock-nak, grunge-nak meg még ki tudja, hogy mi mindennek, de pont az egyedi megszólalásuknak köszönhetően valójában kategorizálhatatlanok, stílusok felett állnak. Talán ez is közrejátszott abban, hogy soha nem futottak be igazán, bár inkább a kiadói, illetve menedzseri bénázások akadályozták meg őket, hogy szintet lépjenek. Röviden összefoglalva: egyszerűen nem volt szerencséjük.
Hála az égnek az igazi zenész soha nem adja fel, így a srácoknak kemény munkával azért sikerült megtalálni a közönségüket, akik (beleértve magamat is) mindig örömmel fogadják az új zenét, bár 2008 óta nem jött ki új albumuk (ez részben annak is köszönhető, hogy jó doboshoz méltó módon, Jerry legyűrt egy szívrohamot). Feszült várakozás azért nincs, mert mind a három legény durván munkamániás: Ty-nak van vagy hatszáz mellék projektje (Jelly Jam, Platypus, Jughead, stb.), Doug a szóló dolgain túl beugrott már Corey Glover helyére a Living Colour-ba egy turné erejéig, részt vett az MC5 jubileumi turnéján, illetve a Korn dobos Ray Luzierrel és George Lynch-el (Lynch Mob) a gitárosi poszton megalapította a KXM nevű formációt, ami már a harmadik albumánál tart. Jerry Gaskill is büszkélkedhet két szóló albummal, melyek közül a második már a szívrohamot követően született, szóval úgy tűnik ő bevetésre kész és nem állhat semmi egy új album útjába, ami ha minden igaz idén meg is fog jelenni.
Addig is hallgassátok a régebbi lemezeket, ha pedig most találkoztok először a bandával kezdjétek az ismerkedést a Tape Headdel, de előtte gondosan nyújtsatok le, főleg nyaktájékon.
