Járt utat járatlanért el ne hagyj, tartja a mondás, ám még a legkövetkezetesebb zenészt is megcsapja néha napján a változás szele, ami végül arra sarkallja, hogy új elemekkel színesítse a repertoárt vagy akár homlokegyenest valami mást csináljon.
Miután a Hooligans zenekar a Neue Deutsche Härte-ről szóló írásom hatására (lásd ITT) viharos gyorsasággal fordított hátat a lakossági rockzene világának (és lépett a lakossági metál útjára), úgy gondoltam, hogy csokorba kötök nektek néhány előadót és zenekart, akik hasonlóan radikális módon fordultak szembe korábbi önmagukkal, legyen szó akár eltökélt pályaelhagyóról, turistáról vagy kreatív kísérletezőről.
Nicke Andersson
Ha csak egy skandináv rock 'n' roll lemezt vihetnék magammal egy lakatlan szigetre, akkor egész biztosan valamelyik Hellacopters lemez lenne az. A világ egyik legfaszább rock bandáját Nicke Andersonnak köszönhetjük, aki mielőtt trapéznadrágot és tányérsapkát öltött volna többedmagával megcsinálta a világ egyik legfaszább death metal zenekarát is, az Entombedot. Emberünk dobolt és basszusozott, sőt mi több a 91-es Clandestine albumon a vokálért is ő felelt, aztán ráunva a halál-metálra, kicsit könnyedebb műfajra váltott. Nicke retromániája már az Entombed 93-as Wolverine Blues című albumán is átszűrődik (amit nem véletlenül szokás az első death 'n' roll lemezként emlegetni), de kell a 360 fokos fordulat, hogy elképzeléseit maradéktalanul megvalósíthassa, így kilép az Entombed-ból.
Előtte
Utána
Minőségiből minőségibe mondhatni, mert bár elég éles a váltás, a Hellacopters ugyanolyan nagyszerű a saját közegében, mint az Entombed a death metalban. Nicke egyéb projektjeiben (Imperial State Electric, Lucifer) is kitart a stílus mellett és nyilván az ismét éledező 'Hella sem az Entombednak csinál konkurenciát.
Bill Steer
Úgy tűnik ezek a death metálosok csak nem férnek a bőrükbe! Bill vitán felül a grindcore / death metal egyik úttörője: ott penget a Napalm Death első két albumán, meg az összes Carcasson, a Metal Hammer "Legnagyobb Metal Gitárosok" listáján a 3. helyet nyeri el, de a Guitar World minden idők szavazásán is befér a top 100-ba hasonló kategóriában (92. egyébként). Aztán a 90-es évek közepén Ausztráliába költözik, ahol nyilván valami dingó harapás szövődményeként beleszeret a bluesba és míg mások egy didgeridoo-val tennék próbára a légitársaságok csomagkorlátait, addig Bill egy szájharmonikával és egy slide gitárral felszerelkezve tér haza Angliába, ahol megalakítja a Firebird zenekart, ami a Cream féle klasszikus blues rock hagyományokat ápolja a lehető legtradicionálisabb módon.
Előtte
Utána
Bill Steer azonban ettől még nem nyomtat új névjegyet, 2008-ban visszaszáll az épp újjáéledő Carcassba, de a Firebird sem múló szeszély, amiről az ez idáig megjelent hat nagylemez tanúskodik.
Vanilla Ice
Vanilla Ice helyrehozhatatlan károkat okozott a közízlésben a 90-es évek elején azzal, hogy fogta az Under Pressure basszustémáját és rárappelt, ráadásul Vanília úr megpróbálta elsumákolni, hogy kitől is nyúlja a vezérmotívumot, így a Queen és David Bowie csak némi pereskedést követően kapta meg a nekik járó kreditet. A Tini Nindzsa Teknőcök 2. című izében önmagát alakítja, ami fényévekre katapultálja a komolyan vehető előadók táborától és bár a mainstream pár évre a keblére öleli, ahogy az lenni szokott jön a lejtmenet és a fagyi elolvad. Jönnek a drogok meg valami kétes félprofi jetski, illetve cross motoros karrier, de Robert Matthew Van Winkle (merthogy ez a neve) nem adja fel egykönnyen, ő bizony úgy érzi, neki zenélnie kell. 1998-at írunk ekkor, és engedelmeskedve a korszellemnek felszáll ő is a nu metal vonatra. Már csak egy új Szecska mesterre van szüksége, aki úgy állítja be a potmétereket, mint a Korn vagy a Limp Bizkit és hatalmas szerencséjére összecimbizik a szintén crossmotor őrült Ross Robinsonnal, aki ekkorra már megcsinálta a Kornt, a Bizkitet és a Sepu-tól a Roots-t, így abszolút godmode-ban van. Hatalmas önbizalomtól fűtve úgy érzi, hogy ő lesz az, aki embert tud faragni Vanilla Ice-ból, bár mindenki óva inti a közös munkától. Nem hallgatva a jó szóra meg is születik a Hard to Swallow (igazi önbeteljesítő cím) ami hozza a hőn áhított soundot, csak hát totál hiteltelen a vanília fagyi tolmácsolásában, így szépen el is hasal.
Előtte
Utána
Tanulság: nem elég valamit jól csinálni, szív is kell hozzá, meg hát ott van az a fránya múlt is ahonnan a fagyi mindig visszanyal. Vanilla Ice manapság inkább lakás felújítós reality show-jával van jelen a köztudatban, ami úgy tűnik sokkal sikeresebb (és valódibb), mint a zenei pályafutása, a Hard to Swallow meg maradjon meg kordokumentumnak amit szét lehet cincálni időről időre az ilyen epéskedő cikkekben, mint ez itt.
Jonathan Davis
A Korn frontembere középsulis korától kezdve DJ-zett, egészen első zenekara a Sexart megalakulásáig, aztán persze jött a Korn, így Jonathant beszippantotta a keményebb zenék világa, holott előtte inkább a hip-hop meg a The Cure féle dark és goth zenék érdekelték és akkor még nem beszéltünk a fanatikus Duran Duran rajongásáról. Az Untitled album, illetve a Remember who you are környékén eléggé padlóra került a háromfősre csappant Korn, így Jonathan elérkezettnek látta az időt, hogy a skótdudát és a mikrofont ismét lemezjátszókra cserélje. Elhatározása történetesen egybeesett a világméretű dubstep hisztivel, így JDevil művésznév alatt ő is felpattant erre a hullámra, hogy aztán szóló fellépéseivel szórakoztassa az erre fogékony közönséget (Sőt még egy kérész életű bandát is összehozott Killbot néven). Olyannyira bekattant nála ez a dubstep dolog, hogy a többieket is sikerült meggyőznie arról, hogy a következő Korn albummal reagálni kell a zeitgeistra és ehhez Skrillextől kell némi friss vért csapolni.
Előtte
Utána
A The Path of Totality nem lett ugyan rossz, csak sajna hamar lejárt a szavatossága: ahogy elmúlt a dubstep őrület, úgy szűnt meg a lemez is korszerű lenni és manapság már kissé kényelmetlen hallgatnivaló. Jonathan végül visszatért a helyes útra, szóló dolgai is inkább a Korn felé tendálnak, bár én azért gyanítom, hogy a JDevil továbbra is ott bujkál benne.
Paradise Lost
A Paradise Lost alapból egy állandóan változó banda, ami a kezdeti idők death/doom-jából jutott el a gothic metálon át az elektronikáig, majd szépen visszatért a gyökerekhez. A Draconian Times az első ligába repítette a bandát és öt albummal a hátuk mögött joggal bizonytalanodtak el a srácok a hogyan tovább kérdését illetően. A 97-es One Second-ön már megjelenik az elektronika, ami még szépen belesimul a Paradise Lost gothic metáljába, azonban a 99-es Host-al olyat húznak, hogy attól minden purista gruftiban feljön a fekete epe. Nem véletlenül csúfolták őket Depeche Lostnak annak idején, hiszen valóban közelebb kerültek a Depeche Mode féle szinti-pophoz, mint mondjuk a Draconian Times-hoz ( az Icon-ról vagy a Shades of God-ról ne is beszéljünk). Azzal meg pláne összezavarták az ortodox Paradise Lost hívőket, hogy a srácok mindannyian megszabadultak rakoncátlan fürtjeiktől, ami a szcénán belül minimum az anyagyilkosság bűntettével vetekedett. Dacára mindennek a Host helyiértékén kezelve egy remek album, sőt mi több a legborongósabb Paradise Lost lemezek versenyében is jó eséllyel pályázik az első helyre.
Előtte
Utána
Sokan megkönnyebbültek aztán, ahogy a muzsika elkezdett szépen visszakeményedni és a 2017-es Medusa death-doomjával körbe nem értek a saját kis hullámvasútjukon. A friss Obsidian ismét a dallamosodás jeleit mutatja, szóval szerintem ez már az új kör, úgyhogy készülj világ: szerintem nem kell sokat várni a Host folytatására sem.
Ulver
Az Ulver furcsa egy szerzet és nekik aztán abszolút itt a helyük az alakváltók között, csak azzal vagyok kicsit bajban, hogy melyik térfélre soroljam őket. Ők most akkor egy black metal zenekar, akik elektronikus zenét csinálnak, vagy a szívük mélyén mindig is inkább gépzenészek voltak, akik kezdetben black metált játszottak? Az albumtermés tekintetében elég könnyű meghúzni a határvonalat, mennyiségileg az utóbbi verzió állná meg a helyét, de minőségileg már kicsit árnyaltabb a kép. Az Ulver első három lemeze (Bergtatt, Kvekdssanger, Nattens Madrigal) nem véletlenül kapta a black metal trilógia jelzőt a diszkográfiában, azonban Tore Ylwizaker hangszobrász csatlakozását követő Themes from William Blake's The Marriage of Heaven and Hell már jelentős elmozdulást mutatott egy elektronikával átitatott experimentális progresszív irányba. Azonban mégsem ez a lemez, sokkal inkább a rákövetkező Perdition City (illetve az azt megelőző Metamorphosis EP) perzselte fel végképp a norvég fenyvesekbe vezető utakat a farkasok mögött.
Előtte
Utána
Bár nyilvánvalóan elég radikális módon alakult át az Ulver zenéje, az nem volt minden előzmény nélkül való, és talán így történhetett, hogy a rajongók sem fordultak el a bandától, sőt a szaksajtó sem szedte darabokra őket. Ez annak is köszönhető, hogy a borongós hangulat mindvégig megmaradt, pedig az új érában is örömmel feszegették a saját határaikat a srácok, elég ha csak Childhood's End feldolgozásaira, vagy a The Assassination of Julius Caesar new wave-es szintipopjára gondolunk.
Pantera
Míg az Ulver büszkén díszdobozba csomagolja az első három lemezét, addig a Pantera makacsul próbál nem tudomást venni arról, ami a "debüt" Cowboys from Hell előtt történt, márpedig az Abbott-fivérek (R.I.P.) és Rex Brown konkrétan négy darab LP-t rakott össze mielőtt megnyitották a 90-es éveket a kovbojos lemezzel. Az első három lemezen még Terry Glaze énekel, kinek előadásmódja illik is szépen ehhez a spandexba csomagolt glam-rock/heavy metal muzsikához, aztán a 88-as Power Metal album már Phil Anselmoval készül aki némi keménységet hivatott csempészni a Pantera zenéjébe. A Power Metal ennek ellenére még ízig-vérig a 80-as évek terméke és ugyanúgy nem fér bele az újkori Pantera kánonba, mint a korábbi három lemez, dacára annak, hogy valóban thrashesebben szól.
Előtte
Utána
Vitathatatlanul jó döntés volt a váltás, hisz ennek hatására válhatott egy középszerű haj-metál bandából a 90-es évek egyik legnagyobb hatású zenekarává a Pantera, ellenben az, hogy ennyire elzárkóznak a múltjuktól (a hivatalos Pantera honlapon a diszkográfia a Cowboystól kezdődik), max. a lemez gyűjtőknek kedvez, hisz a letagadott LP-k eredeti példányai komoly összegekért cserélnek gazdát.
Chris Cornell
Ismeritek azt a viccet, mikor a grunge legenda és a hip-hop/r&b producer találkoznak a stúdióban? A grunge legenda úgy érzi, hogy itt az ideje valami mást csinálni, a producer meg valahogy megfűzi az agyát, hogy az r&b, meg a hip-hop mindenkinek jól áll, miért épp a legenda lenne a kivétel. A legenda valahogy ráharap a dologra, mire a producer annyira megilletődik, hogy a legendával dolgozhat, hogy minden gombot megnyom a hip-hop/r&b csináló gépén, a legenda pedig énekelni kezd. És akkor most jön a csattanó: a lemez hatalmas bukta, amit sem a legenda, sem pedig a hip-hop/r&b producer rajongói nem tudnak megemészteni. Ha most senki nem röhög, azt meg tudom érteni, mert ez nem vicc. Chris Cornellt (R.I.P.) sajnos cserben hagyta a szépérzéke, mikor összeállt Timbalanddal, akit eredetileg csak egy remixre akart felkérni, de végül hat hétre ott ragadtak a stúdióban, aminek a Scream című lemez lett a vége, ami tényleg nem tudom kinek készülhetett. Valószínűleg Chrisnek és Timbalandnak, akik minden támadást azzal próbáltak visszaverni, hogy ez egy félre értelmezett alkotás, bár én inkább értelmezhetetlennek mondanám.
Előtte
Utána
A Part of Me klipjéből szinte ordít, hogy mennyire lötyög Chris-en a koncepció, aki idegenként téblábol a seggüket vadul riszáló táncosok rengetegében. Szerencsére a Scream egyszeri botlásnak bizonyult és a következő (és sajnos utolsó) Soundgarden album bebizonyította, hogy a grunge legenda továbbra is méltó a nevéhez.
A tanulság pedig, hogy lehet, sőt mi több, művészként kötelező változni és változtatni, de nem árt, ha közben hitelesek tudunk maradni és ezt a gondolatot talán a fenti példák is igazolják. Tudom, hogy az ex-Junkies Csordás Tibor pálfordulása például kimaradt a listából és mivel nyilván nem ő az egyetlen, a kommentekben kiegészíthetitek a listát.
Képek forrása: Flickr, Kamyar Adl
